alm01

korhely cimboráim egy bolthajtású, belvárosi kocsmában, akik ugyancsak főzeléket feltéttel
ebédelnek, de olyan étvággyal, mintha napok óta nem ettek volna. Csurog a húslé a szájukban,
kenyérrel törölgetik ki a tálat, különösen a borsó után, amelyet őszkor a verebek is úgy
szeretnek. A hideg spriccert olyan szomjúsággal hajtják fel, mintha az nyomban vérré válnék
bennük. És a rossz cigarettára felséges élvezettel rágyújtanak, hogy a keserű füst mellett
édesdeden nevettető történeteket meséljenek egymásnak. Il padronénak szólítják a kocsmárost,
csalni hívják őt, amikor fizetésre kerül a sor, és gondtalanul szövögetik esti programjukat.
Ebéd után aludni szoktak, uzsonnázni a kávéházba mennek, az estét asztaltársaságban töltik,
ahol megint elölről kezdődnek a bolondságok... Bevallom, Asszonyom, hogy gyakran sóhajtva
vágyódtam ebbe a társaságba - az „elzüllöttek” közé -, amikor az Ön ezüsttel és kristállyal
terített asztala mellett üldögéltem. Nem érdemeltem meg a jóságát, sem figyelmességét, sem
önfeláldozását, mert titokban mindenféle terveket koholtam magamban, hogy majd valamely
ürügy alatt elmaradok vendégszerető asztalától, és visszamegyek a kis belvárosi kocsmába,
ahol nem is terítenek mindig friss abrosszal.
Most aztán úgy érzem, hogy be kell vallanom Önnek, hogy méltatlan vagyok szerelmére,
jóságára. El kell hagynom örökre azokat a kedves helyeket, amelyek szívemhez nőttek. - De,
hogy mégse maradjak árva magamban: magammal viszem tizenöt esztendős leánykáját, aki már
régebben igazat adott nekem apró-cseprő szenvedéseimben. Ő megértette, hogy néha
kocsmába kell járnom... És ezzel az új programmal kezdjük el új életünket, de Önt én sohase
felejthetem el.
* * *
ASSZONYSZÖKTETÉS
Leánykám, letérdepelek Ön előtt - az arcképe előtt - itt magányos, négy falam között, és úgy
mondom el mindazt, ami már régen arra kényszerít, hogy éjszaka mindig halljam, mikor ütnek
tizenkettőt a városban a toronyórák. Nem egészséges és szívderítő dolog az ilyen virrasztás,
másnap bágyadtabban ébred fel tőle az ember, mint akár a bál után. Az én koromban pedig már
csak úgy lehet együtt tartani az egészséget - a lépet, a vesét, a gyomrot, a szívdobogást, azokat
a szörnyű idegeket -, hogy az ember pontosan kialussza a maga óráit. Az orvosok által
annyiszor emlegetett langyos fürdők is csak akkor használnak, ha megfelelő nyugalom van
előttük vagy utánuk. A mindennapi forrásfürdő tartja bennem a lelket már évek óta.
Templomi áhítattal nézegetem el az arcképét, amellyel titkon megajándékozott... Olyan ifjú e
képen, mint egy bálkirályné, és olyan szelíd, mint azok a kisleányok, akik először mennek
bálba. A régi templomokban, amikor a festők még tudtak ártatlan nőket festeni, láthatni ilyen
szentképeket. És valóban nem mondhatok mást most neked, leánykám, hogy szentebb vagy
mindenkinél ebben a városban, ifjabb vagy, mint a rügy az orgonafán, és jobb illatod van a déli
szélnél, amely az ibolyát fakasztja.
Nagyon boldog voltam - mintha kicseréltek volna -, amikor megengedted, hogy elkísérjelek az
iskolába, oda, a Váci utcába, és megengedted, hogy a szakállas apák és ernyős mamák, a német
regényekből való nevelőnők társaságában az iskola után megvárhassalak. Te nem is tudod,
leánykám, milyen nagy dolog ez az ilyenfajta beteg úriembernek, amilyen én is vagyok, fiatal
hölgyre várakozni egy iskola kapuja előtt. Lehetőleg a túlsó oldalon, hogy el ne sodorjanak a
kiözönlő leányok. Ott állani a leányok zsivaja, felszabadult kacaja, pajkos arcfintorgatása vagy
szemérmes pirulása közepette nekem, akinek már csak négy fal között volna szabad üldögélnie,
valamely ócska könyvvel a sláfrokkos térdén vagy pedig zöldellő kertekben sétálgatni, és
270