alm01

A FOGADÓSNÉHOZ
Mire ezek a sorok magához jutnak: én már átkeltem a határszélen, és ki tudja, mily bizonytalan
sorsnak megyek elébe az omnibusszal azon a tájékon, ahol oly setétsűrűek az erdők, hogy
bizonyára éppen úgy megterem benne az útonálló, mint az ember kalapján koppanó makk -
ahol oly tündöklően tiszták a vízesések, hogy az ember örökké itt szeretné tölteni hátralévő
idejét a folyó átlátszó mélyében, mint valamely sima kavics, amelyet az utazónők szemei azért
is elnézegetnek hosszasabban, mert szeretnék, ha szívük ehhez hasonlítana. Az Ön szeme
felejthetetlen: ama lámpáshoz hasonlít, amely lámpást ködös nehéz éjszakákon kékesen
meglebegtetnek a fogadó udvarán, amikor az utazókocsi párologva, gőzölögve megérkezik, és
az utazók darabideig nem tudják mozdítani a lábukat a hosszú üldögéléstől.
Tudom, hogy levelem vételekor elsősorban arra gondol, hogy e sok haszontalan irkafirka
helyett inkább egy hártyába burkolt aranypénzcsomagocskát küldtem volna, amelyet
elutazásomkor ígértem Önnek számlám fejében, azonban bevallom, hogy még eddig nem
találkoztam azzal az aranycsomagocskával, amelyet Önnek elküldhetnék. Fogadja tehát csak
puszta indulatomat, mint akár az első nap, amikor lábamat betettem abba a nagyszobába, ahol
az utazók asztalaiknál üldögélnek és kíváncsian nézegetnek a konyha felé, ahonnan a zsír
sistergése hallatszik, valamint a mozsárnak a hangja, pedig még messzire esik a karácsonyi
ünnep. Ezen az első estén, a hosszú, nagy úttal a hátam mögött: az Ön kékkel szegélyezett,
sárga szoknyája úgy tűnt fel nékem, mint a zarándok előtt az a búcsújáró hely, ahol most majd
kegyes gondolatok között eltölti hátralévő életét. Igen, bevallom, azt hittem ezen az első estén,
hogy ezentúl nem kell már tovább utaznom: annyi lesz mindössze a tennivalóm, hogy az asztal
baklábára helyezem a lábamat, amikor az a bizonyos sárga szoknya nyájaskodva mellém
telepedik.
Bevallom, hogy számtalan hazugságba keveredtem Ön mellett, de hát ezért magára vessen,
mert olyan kíváncsiságot árult el utam célja felől, amilyen kíváncsiságot még a vidéki
fogadósné részéről is megtisztelőnek tartottam a magam részére, pedig azt kellett tapasztalnom,
hogy kegyed ama beszédes, nagy szájával, amilyen a szavalóművésznőké szokott lenni,
nemcsak engem, de a lengyel határ felé igyekvő borkereskedőket is kikérdezi. (Pedig ezek a
szakállas emberek valóban nem mondhatnak mást, mint csupán annyit, hogy Boroszlóban várja
őket egy másik szakállas ember, aki meggyőződik a boroshordók pecsétjének sértetlenségéről -
ezzel útjuk befejeződik.) Én tehát hazudtam Önnek, hogy érdekesebb legyek még Hohenlohe
herceg vadászánál is, aki a közelgő medvevadászatokhoz szállított ólmot és port olyan
mennyiségben, hogy az erdőkben a medvék előre bőgni kezdtek. Hazudtam Önnek, hogy
királyi futár vagyok, aki leánykérő levelet visz a szomszéd országba - mert tudtam, hogy az
ilyen leánykérés mindig érdekli az útbaneső fogadósnékat. Feltevésemben nem is csalódtam,
mert Ön, asszonyom, még a tejet is ki hagyta futni a konyhán, amikor mesemondásaimat olyan
jóízűen mondogattam a sódarszeletek és a vörös bor között, hogy magam is gyönyörködtem
bennük. - De hát miért is vágta fel a sódart, asszonyom, amelyhez az ünnep bekövetkezte előtt
nem volt szándéka nyúlni?
Bevallom, hogy káposztás lengyel levesei úgy az asztalhoz ragasztottak, hogy ezeknek a
leveseknek kedvéért hajlandó voltam egyszerre elfelejteni az összes fogadósnékat, akik valaha
kedvemben jártak. Elfelejtettem a késmárki két kövér asszonyokat, pedig ott egyszerre két
feleséget is szerezhettem volna magamnak. Elfelejtettem a fogadói szakácsnékat, akiket pedig
mindig legelőször látogattam meg azon a hosszú útvonalon, amely az ország fővárosától a
határszélig vezet. Egyetlen szobalány sem jutott többé eszembe, pedig ha ismeretlen fogadóba
érkeztem, mindig kikérdeztem a szobalányokat vallási és szerelmi kérdéseik felől. Sok jó
283