alm01

konfortáblisból, hogy mindig nekem kellessen megnézni: vajon nem felejtett-e valamit a kocsi
ülésén? Már nem nyújtja úgy felém a kezét, mintha azt éppen nekem akarná ajándékozni. Nem
emeli fel titokzatosan a fátyolát, hogy megcsókolhassam az arcát, mint valami ereklyét, amely
csók szerencsét, egészséget, megnyugvást hoz reám. Nem simul önfeledkezéssel a mellényemhez,
ha befordult a kapun az öreguracska, aki idáig előttünk ballagott... Nem ad jeleket a
lábával az asztal alatt, és néha percekig hallgat, mintha nem jutna eszébe számomra semmi
mondanivaló.
- Valami olyan titkos férj kezdek lenni maga mellett. És a férj már régen tudja az összes kéz-,
láb- és derékmozdulatokat. Tudja, hogyan alszik. (Mint éjjel a virág.) Tudja az étvágyat, a
reggeli szeszélyt és az esti ásítást. Tudója a mosolyoknak, a hamis nevetéseknek, a könnyeknek
és a gyermekes ellágyulásoknak. Tudója az összes kunsztoknak, amelyekkel felesége az életen
átlavírozik. Nem borul térdre az új harisnyakötő előtt, akárhogyan van annak megkötve a
maslija: minden ruhadarabot ismer a kalaptól a cipőig, a sóhajtástól a köhintésig... nem lehet
neki semmi újat sem bemutatni. - Pedig még nincs itt a tavasz, hogy az új ruhát és az új
arculatot elő lehetne venni.
- Tehát, mit gondoltam én ki itt magányomban, amelyben a bölcs remetéhez illő gondolatokkal
foglalkozni szoktam. Miért pihentesse Ön mosolyát, könnyeit, suttogásait és egyéb nagyszerű
művészeteit - amelyeket már nem tart érdemesnek nekem bemutatni, mert azt hiszi, hogy jól
ismerem őket? Miért váljanak meguntakká a ruhák, a kalapok, a kabátok, amelyek korántsem
kopottak még annyira, hogy félre lehetne őket vetni? Miért essenek a megszokottság unalmába
azok a titkos kirándulások, a szerelmesek pesti és budai találkozóhelyei, a drágalátos
kiskocsmák, a pompás kis fogadók, az aranypapirosba vont cukrászdák - miért váljon üzleti
hangulatúvá a titkos találkozás a zsúron, a bálon, a színházban -, miért unjam én magamat a
kalaposbolt előtt óraszámra, mint egy madár, amíg maga a kalapot próbálja - miért ne legyen
többé bódító parfőmszaga a kocsi belsejének, amelyen titokban valahová megyünk?
- Ön még fiatal, és nem kívánhatom azt az áldozatát, hogy bájait, kunsztjait, ügyességeit és
minden tudományát, amellyel a sors megajándékozta, most már véka alá rejtse, mert én
valamikor (talán annó ájncban) útjába kerültem. Mért hevertetné az emlékkönyvembe zárva
mosolyait? Mért ne kacagna? Mért ne turbékolna? Mért ne találná megint újszerűnek,
nagyszerűnek, sohasem látottnak a gellérthegyi utat - ha oda egy másik férfi társaságában
felsétál? Mért ne szeretné meg ruháival együtt újra önmagát is, ha új bókokat hall a fülébe?
- Majd meglássa, hogy dobog megint majd a szíve a rejtett utcában!... Én, sajnos, már nem
tudnék egyebet kitalálni, mint csak azt, hogy a fatetőre hívjam Önt találkozóra.
* * *
LEÁNYSZÖKTETÉS
Drága Asszonyom, eltávozom a városból, mert ma, hajnali harangszókor úgy éreztem, hogy
érdemtelen vagyok az Ön jóságára...
Már akkor kezdtem zavarba jönni önmagammal, amikor ezt a bizonyos hajnali harangszót
mindennap elszárnyalni hallottam az ablakom előtt, mint egy korán útrakelő galambot vagy egy
fehér hajót, amely drágalátos gyümölcsökkel megrakodva jön lefelé a Dunán... De a halálraítéltek
is hallják a hajnali harangszót, és én kezdtem magam a halálraítéltekhez hasonlítani: azt
hittem, hogy előbb-utóbb meghalok Önért. Mert olyan jó hozzám...
268