alm01

korántsem azokra, akik lóháton érkeznek... Ugyancsak ezek a kis csikók vonhatják valamikor
azt a nászhintót, amelyre élete folyamán a legtöbb férfi felülni szeretne.)
Szindbád nagy kedvelője volt a piros reteknek, amelyet harsogó zöld leveleivel helyeznek elébe
a barátságos fogadókban, és kedvelte a tűzgyűjtő rubintot a nők elefántcsontfehér kezén,
valamint a piros korált a fülekben, amelyeket azért viselnek ott, hogy a szemek lángját
magukhoz szívják. (A piros retek ugyanis mindég ifjúságát vonta elébe a megpókhálósodott
függönyök mögül, mikor még fogai úgy ropogtatták a retek ízes húsát, hogy attól irigykedni
kezdtek a beteg emberek, és ugyancsak a piros retken lévő hűvös, zöld uszály ama nők ruháit
hozta emlékezetébe, amely ruhák mindvégig csukottak és hidegek maradtak - sohase
pattantották le kapcsaikat a forróságuktól. A gyűrűket vajon mért kedvelé? Azért, mert e
rubintok mindig tagadhatatlanul bevallották neki azokat az álmokat, amelyeket a nők oly
titokban rejtegetnek magukban, hogy még a dajkájuknak sem merik bevallani, akinek
egyébként minden álmukat megfejtés végett átadnak. Sz. ujjára húzta ezeket a rubintokat, és a
gyűrűk nyomban árulkodni kezdtek... Ilyenformán sok mindent megtudott hölgyeiről, amit
egyébként hiába kérdezett volna.)
...De mégis minden pirosság mellett legjobban szerette a vörös fát. A szőlővenyigét.
Erre nézve pedig egyszer, midőn fiával a badacsonyi szőlőhegyek között vándorolt volna, a
következő történetet mondá el:
- Akkoriban egy hölgy megbízásából a szőlőhegyek között vadásztam kóbor kutyákra és más
szőlőpusztítókra. Lovagias kötelességből tettem ezt, semmi jutalmat nem fogadtam el, kivéve
tán annyit, hogy esténkint megkérjem arra a hölgyet, hogy bizonyos vallási nevelésben
részesítsen. (Bár a szent életű jezsuita atyáknál tanultam meg a böjtnapokat és a vívókard,
valamint az elme cseles vágásait - sok tekintetben elmaradottnak éreztem magamat vallási
tanulmányaimban: egy nő mindig többet tud a vallásról, mint bármely civil férfi.)
- Igen, fiam, jól gondolod: ama emlékezetes diófa állott az udvar sarkában - dehogyis állott,
hanem uralkodott -, amilyen diófát azzal a messzilátó szándékkal szoktak elültetni, hogy legyen
valaki a háznál, aki a rajongásig szeretett gyermekeket, az imádott unokákat a kellő időben, a
rossz gondolatok idején fejbe veregesse a lehulló gyümölcseivel. A diófa alatt asztal, amelyen
kártyát vetni vagy szent bibliát is szokás olvasgatni, amikor elkövetkezik a hosszú őszi nap, de
már nincs foga a napsugárnak. És a kastélyt - mint általában minden házat ezen a környéken -
bizonyos Esterházy nevű úriember építette, hogy legyen helye meghúzódhatni a vadlibavadászatok
idején. Ám ez az Esterházy régen elszállott a vadludak útján - most egy bizonyos
Baranyai nevű kisasszony rendelkezett arról, hogy mikor feküdjek le. Ugyancsak ő tartotta
számon a kalendáriumban a böjtös napokat, amit, azt hiszem, fejből is tudott volna.
Figyelemmel kísérte a hold, szél és az eső járását. Sőt még arra is volt ideje, hogy szemügyre
vegye árnyékomat a kert kavicsos útján, és árnyékomról megállapította, hogy az idő kezd
muladozni felettem. „Talán kisebb lett az árnyékom?” - kérdeztem riadozva. „Nem - felelt ő -
inkább nagyobbnak látszik, de csak holdsugárnál, napvilágnál nem nagyobb, mint a
vincelléremé, pedig az a porosz hadjáratot is végigszolgálta.”
- Baranyai kisasszony ajándékozott meg azzal a venyigebottal, amellyel megtámaszkodhatom,
ha elfáradtam a szőlőhegyen való járkálásban. Így szólt, amikor a vörös botot átadta: „Ha
gyermekkorában ismertem vala, bizonyára más hivatása lett volna ennek a venyigevesszőnek.
Úgy nézem, jó uram, hogy kölyökkorában sok alkalmat adott a venyige használatára. Ha
öregségében ismerném: megint más jelentősége volna a venyigének. Öregember már nem élhet
meg tűzrakás nélkül, mert ez a mindennapi élete. Kiterjeszti kezét a venyige piros lángja és
keserű füstje felé: megbékül életével, leszámol elmúlt napjaival... Ha vándorlegény korában
255