alm01

kedvtelésről és a régi urasági életünkhöz hozzátartozó szalonkalesről volt szó március közepe,
tavasz jöttének tájékán? A fiatalok elmentek tavaszi sétákra fehéredő fák közé (később a
háborúba), míg a meglettebb úríemberek snepfvadászattal ünnepelték a tavaszt.
Napjainkban mind kevesebbet hallunk a tavaszi szalonkáról (amely nem is túlságosan ízletes,
még ha a belével együtt tálalják is, ami az ínyencek öröme). A konyhai művészetek napjai, így
a szakácskönyv kitűnő szerkesztői ugyan tartják magukat a hagyományokhoz, amikor az
„Oculi” körüli napokban nem mulasztják el figyelmeztetni közönségüket az ilyenkor szokásos
szalonka élvezetéről, de mindig többen és többen járnak közöttünk olyan emberek, akik még
sohasem ettek szalonkát, és még csak nem is kívánkoznak annak megízleléséhez. Legyintenek,
ha a régi világbeli szalonkaevés szóba kerül. „Kenyér legyen, ne szalonka, mert a szalonkával
még senki se lakott jól” - mondják, és a másik oldalukra fordulnak a Mihályok és Józsefek,
mert már ők se Miskák, se Jóskák, mióta az élet oly rettenetesen elkomolyodott felettünk.
Bár, mondom, nem divat a szalonkáról beszélni, meg kell emlékezni a sarat kedvelő, hosszú
csőrű vadmadárról még napjainkban is, mert a szép múlt időnek (a háború előtti Magyarországnak)
némi glóriája jelenik meg annak homlokán, aki elmondhatja:
- Én még ettem szalonkát. Én még lőttem szalonkát.
A snepf itt repül most is az erdővágások felett a maga tavaszi vándorútjában, mint ama
beláthatatlan idők óta mindig, mióta madarak vannak a világon és Magyarországon... S máris
hagyomány, legenda, mese lett volna belőle, amelyről csak az öregeknek szabad beszélni?
A régi vadászati naptárak ugyan engedélyezik márciusban a siketfajd és nyírfajd lövését is, de
vajon hallani napjainkban a siketfajd vagy a nyírfajdpecsenyéről? Legfeljebb az állatkertet
látogató gyerekek beszélnek e különös madarakról.
A kor történelmének pulzustartói már régen megállapították, hogy valamely egészen új
korszak, mint akár a vízözön utáni: következik a huszadik században az emberiségre.
A megálmodhatatlanul következő események az emberiség pulzustartóinak adnak igazat.
Vajúdás, nyögés, betegség az egész világ.
De most felmerül a kérdés, hogy felgyógyulván a világ a bajokból: merre fordítja a szekere
rúdját.
Lehetséges, hogy valamely egészen új rendszert talál ki a dolgok rendbejövetele után, de
sokkal valószínűbb, hogy ott folytatja a dolgokat, ahol 1914-ben abbahagyta. A béke,
szabadság és emberi jólét ápolását. Igaz, hogy akkorára elmúlik az a nemzedék, amely még a
békét látta és élvezte, de talán akkor is akadnak majd tudósok, akik március közepén
felkiáltanak:
- Hopp, itt van a szalonka vándorlásának ideje. Illik, hogy szalonkát együnk.
S az új, jövendőbeli Miskák és Jóskák megint csak elindulnak az erdővágásokra, felhúzzák a
vízálló vadászcsizmákat, megállnak leshelyükön, és ma még százfelé, a gondok rengetegébe
tévelygő gondolatukat egyetlen dologra irányíthatják: vajon húz-e a szalonka az erdő felett?
A szalonka húz, és a régi barátságos meghívás megint elhangzik:
- Legyen szerencsénk holnap vacsorára. Snepfet eszünk.
(1933)
* * *
357