alm01

És most bevallom, hogy már nagyon régen szeretem Önt. Szerelmem időpontját nem tudom
megmondani, mert még akkor nem volt karkötőórám, amelyen minden tennivalómat pontosan
ellenőrizhettem. Mindössze arra emlékszem, hogy szerelmem körülbelül egy időben kezdődött
a sörhajú karnagy pálcikájának első mozdulatával, midőn az emelvényen jelt adott a fúvósoknak
és vastag húros muzsikusoknak a megnyitó induló eljátszásához. És a nyurga klarinétos
kíváncsian áthajolt a nemzetiszínű vászonnal takart karfán, hogy megnézze, ki jön elő a manézs
bordópiros függönyei mögül... Bizonyosan Önt várja ez a szemtelen fráter, Isztómina, mert
észrevettem, hogy hangszerét mindig az égnek szegezte, amikor a tündérnő a porondra
tánclépésben kiugrott. És engem nem nyugtatott meg, hogy a zenészek székei alatt komótos
nyugalommal álldogáltak a söröskancsók, amelyeket Antonnak, a cirkuszszolgának kellett
kötelességszerűleg megtölteni az előadás előtt és előadás közben... Nem, én nem hittem a
söröskrigliknek... Az a gondolat furdalt, hogy a karmester csupán a publikum előtt akar
tekintélyt tartani, amikor mindenféle ócska paplandarabokkal kitömi a nadrágját, a
bagolyokulárét is azért viseli orrán, hogy a karzati látogató ne merje megkritizálni a maga
füttyeivel az előadott zenedarabok hiányosságait, valójában egy karcsú, csikószemű fiatalember
ő, aki a szünetben az Ön öltözője körül settenkedik, Isztómina. Úgy érzem, hogy ma meghalok
Önért.
Bevallom, hogy korántsem vagyok olyan boldog, mióta páholyülésem van (amelyet esténkint
szegény anyám összekuporgatott fillérein vásárolok meg), mint abban az időben voltam,
amikor a cirkuszponyván egy icipici lyukacskát fedeztem fel, amelyen egyedül én nézegettem
be az Ön öltözőjébe... Vajon látott-e, Isztómina, midőn trikóját felvonta? Tél volt, és az én
szemem hiába kereste azt a bizonyos vattát az ön trikójában. Az Ön trikója nem volt kitömve,
Isztómina, bájai kitölték azt véges-végig, és én erre nagyon büszke voltam. A sátorponyva
lyukacskája százszor különb hely volt mai páholyülésemnél; egyedül voltam a tudója annak,
hogyan reng a tükör a női öltöző választófalán, mert a szomszédban a balletcorps hancúrozva
és hangosan öltözködött. Egyedül csak én láttam, hogy mennyi mindenféle nyúllábra,
szarvasbőrre, skatulyára, üvegre és tüllszoknyácskára van szükség ahhoz, hogy a mai előadás
jól sikerüljön. És láttam, hogyan hányja a keresztet magára, amikor utoljára nézi meg magát
tükörében, és odabévülről, mint a kivégzéshez rendelt dobok, megperdülnek a hangszerek, és a
pikulás hosszú nyakát kinyújtja az emelvényről, hogy meglássa Önt, amint cári briliánsokkal
díszítve megjelenik a trapézugráshoz. Isztómina, úgy érzem, ma meghalok Önért.
Bevallom, hogy gyűlöltem a cirkuszigazgatót és nejét, amint „az úr” fekete frakkban, „a hölgy”
pedig uszályos ruhában kilovagoltak a manézsba. „Gödöllői séta”: ez volt a „számuknak” a
címe, és észrevehető volt a publikum meglepetése, amikor a cirkuszigazgató Ferenc Józsefnek
maszkírozta magát, míg az igazgatóné szerencsétlen sorsú királynénkat, Erzsébetet mímelte...
Mondhatom, tündérnő, mindig felháborodtam a tapsokon, amelyeket a cirkuszigazgató és neje
bekaszíroztak a nagyérdemű közönségtől: ezek a tapsok a felséges királyi párnak szólottak,
nem pedig nekik, kócevőknek. Különösen méltatlankodtam azon, hogy az igazgatóné ostorával
meglegyintgetett egyes elegáns férfiakat, akik dülledő szemmel nézték az első padsorból vagy a
lózsiból, hogyan sarkantyúzza a direktorné piskótanagyságú lakkcsizmába bújtatott lábával a
jól betanult heréltet, amelyről Ön, tündérnő, volt szíves közölni velem, hogy az almafoltok
festve vannak szőrére... Azt írtam, hogy méltatlankodtam a direktorné gömbölyű, testhezálló
lovaglóruházatán, valamint vöröses fátyola alól nézelődő ibolyaszemén? Nem, Isztómina, én
komolyan megharagudtam, amikor az előadás után az igazgató úr és neje nem a cirkusz
végéhez csatolt, hosszú komédiáskocsiban tértek nyugovóra, hanem a Vörös Ökörhöz címzett
fogadóban fenntartott asztaluknál foglalták el helyüket, vagy a helybeli közönség hódolatát itt
is elfogadták... Haragudtam azért, hogy „Erzsébet királyné”, aki néhány fertályórával előbb
olyan tapsviharokat aratott művészi lovaglásával (az almásszürkén), amely tapsok dübörgése
278