alm01

A VIDÉKI HÖLGYHÖZ
Ó, asszonyom, ne féljen, mikor a levelemet megpillantja, hogy azt fogom öntől kérdezni,
hogyan teleltek befőttjei. Még csak az almák után sem tudakozódom, amelyek hófehér
gyékényen telelnek a széljárta padláson, ahol mindig megütöttem a fejemet a gerendán függő,
nagyapó-csizmájában, amely olyankor lóbőrös nyikorgást hallatott, mint az utazóké, akik
nyeregben vagy tengelyen messzi utakat tesznek meg egy hölgy kedvéért... Azt sem kérdem,
hogy milyen a divat maguknál ott a Kárpátok alatt Merényben; a nagy havakban, amelyekben
olyan hosszúra nő a lovak szőre, mint a medvéké, most is csak csizmát hordanak maguk,
amelynél szebb viselet nincsen, ha a csizma megfelelő, kecses, szép járású női lábon
helyezkedik el; a rövid lódenszoknya manapság is hallatlanul illik a csizmaszárhoz, mint akár
abban az időben, mikor én fiatalember voltam. Nemkülönben remek viselet a bekecs, amely
magyaros (vagy, mint arrafelé, maguknál mondják: lengyeles) cifraságokkal van kihányva...
Azt pedig úgyis tudom, hogy otthon, a régi kastély szobáiban vagy tavaszkor a kert álomból
jött útjain az alig bokát érintő félcipő maguknál is a divat, hozzá ama világos színű harisnya,
amellyel mostanában szerte a világon a nők testük tisztaságát példázzák. A nagyanyáink
korából vett menyasszonyos fehér harisnya bizonyosan csak a nagyon fekete nőknél divatozik
ott a Kárpát alatt is.
Ellenben azt kérdem magától, ó, asszonyom, hogy mit csinál az a nagy kakas, amelyet M.-ben
való tartózkodásom alatt az én nevemről volt kegyes elnevezni? Vajon még mindig az én
nevemet viseli a hatalmas állat, amely olyan büszke volt, mintha egyenesen a francia aranyakról
jött volna a merényi kastélyba. Reisz alispán úr nem nézhetett körül öntudatosabban a Szepes
megyei országutakon, mint ez a kakas körültekintett, ha történetesen az ódon, Mária Teréziakorabeli
kastély előtt volt dolga. Hát még, mikor felpattant a kőkerítésre - amelyen moha,
vadfű és egyéb drágalátos régiség zöldült vendéghívogató nyájassággal -, mily délceg volt ez
az állat, mint talán egy királynő testőre az egyéb szürke sorkatonaság között. Valóban, testőre
volt önnek, asszonyom, ez a kakas, amíg én az m.-i romantikus kastélyban úgy éltem, mint a
finom Bessenyei és a zamatos Kisfaludy korában éltek a magyar költők, akik valamely olyan
családból származtak, amelyről könnyű volt kimutatni az atyafiságot bármelyik magyar
udvarházban. „Egy Kisfaludy-lány férjhez ment a maga unokatestvéréhez - mondta asszonyom
bátorítólag -, így mi mégis rokonok vagyunk, akár akarja, akár nem.”
Hát csak azt akarom kérdezni, asszonyom, hogy mit csinál az a bizonyos kakas: nem kapott-e
valamely új nevet, mióta én arról a tájról eljöttem?
Mert akkoriban még az megengedtetett neki, hogy belépdelhessen a könyvtárszobába, amely
olyan tágas volt, mint akár a szepesi püspöké, aki lila színű kis sapkában üldögélt ugyanekkor
valahol, finom albumpapiroshoz hasonlóan fehér arccal a tengerhabszínű, életpiros lángú
kályha előtt, amíg ölében régi könyvet lapozott... A kakas megtekintette a könyvtárszobát,
felszállott valamely könyvespolcra, mintegy babonás útmutatással szolgálván, hogy mely tájon
keressük a nekünk való könyveket... És a kakas alatt valóban mindig megtaláltuk azt a
metszetgyűjteményt, amelyet régi festők játékos kedvükben rajzoltak vagy festettek öreg
hercegek vagy hidegedő szeretőik mulattatására, amely gyűjtemények a gyermekek elől el
vannak zárva. Ön pirul, asszonyom, amint kora ősszel a falevél, finom, imakönyvecskéhez
szabott kezén a szundikáló, antik gyűrűk felvillantak, mintha várva várt vendég jött volna a
házhoz, de asszonyom lemondó sóhajtással igazította meg a hajtűket bomladozó kontyában:
„Milyen bolond a fiatalság” - mondta, és a kakast elkergette magas polcáról, mintha ő volna
oka annak, hogy a régi metszetek közé olyan illetlen kép is került, amelyet a kolostorokban és
zárdákban ama szobákban őriznek, ahová nem léphetnek be a növendékek.
276