alm01

Principe ötszáz esztendős szerzőjére nézve. Mondom, akadtak némelyek az Erzsébet királyné
úti versenypálya vékony kabátos látogatói között, akik a Mediciek történetíróját emlegették,
amikor a reményteljes Kairó nevű ló összetörött kocsijával megállott. A kitűnő és elszánt
Cassolini ezután minden nagyobb megerőltetés nélkül hajtotta be a bírósági páholy elé
Steinmetz úr lovát, ahol fotográfusok - ennek a szegény pesti életnek reménykedő aspiránsai -
is üdvözölték őt masináikkal, valamint sok tapsot nyert lókereskedői, kávéházi alkalmazotti,
cigányzenészeti körökből.
Tulajdonképpen csak annyit akartam följegyezni e mogorva, kellemetlen, sok ismeretlen
emberrel, sohasem látott páholylátogatóval népes délutánról, hogy végre kezd megmutatkozni
a mai Budapest igazi arculata. Az olcsó helyen zsúfolt, de szomorú nézőtér, az első helyen egykét
régi figura, aki önámítására manapság is az egykor békebeli jókedvvel üdvözli egymást az
első hivatalos versenynapon. Felkiáltanak, paroláznak, ölelkeznek is, amint ezt megszokták a
régi tavaszokon, de ha volna olyan hely, ahol senki nem látná őket: bizonyára könnyeket
törülnének a szemükből.
A publikum a régi jó barátságos sár helyett hideg kövön koptatja a cipője talpát. Vaskorlát védi
a hajtókat és a lovakat, hogy a publikum meg ne cirógathassa őket.
(1926)
* * *
A SZÁZESZTENDŐS PESTI LÓVERSENY
Hát ez is lehet - már a lóverseny is százesztendős lett magyar életünkben? - kérdezzük
elámulva. - Hiszen mintha csak tegnap kezdődött volna - a régi turf hősei: a Blaskovich Ernők,
a Szapáry Ivánok, Esterházy Miklósok, Üchtritz Zsigák olyan közel élnek emlékezetünkben,
hogy akármelyik tavaszi délután végigkocsikázhatnának a Kerepesi úton a lóversenyről jövet,
senki sem csodálkozna rajtuk a városban. Sőt azon sem képednénk el, ha az álmot kidörzsölve
szemünkből: a sportlapokban megint Kisbér, Kincsem, Tokió, Rascal nevével találkoznánk -
hiszen, mintha csak tegnap lett volna, hogy győzedelmesen futamodni láttuk őket a városligeti
gyepen! És betérve a régi sportsman-kávéházakba, az egykori Váci utcai Korona tubákszínű
bolthajtásai alá vagy csak a Kerepesi úti Kincsem-kávéházba, ahol ugyan igen ordináré
atmoszféra volt, de a legjobb tippeket lehetett kapni: azt vennénk észre, hogy a sarokasztalnál
régi divatú szalonkabátokba, nanking nadrágba öltözött gavallérok Bruce Lowe vagy
Robertson tenyésztési módszerén vitatkoznának. (Olyasféle dolog ez, mint a vigéc álma ama
régi Dickens-regényben, aki a nyugalomba helyezett postakocsin együtt utazik a száz esztendő
előtti utasokkal.)
De hát nézzük: valóban száz esztendő múlott volna el azóta, amióta Magyarországon angliai
módszerben lovakat futtatnak?
*
A magyar lóversenyzés megalapítójának általában Széchenyi Istvánt mondják, aminthogy a
Lánchidat sem lehetne elképzelni e nemes név megemlítése nélkül. Pálik Béla festményein
valóban úgy látjuk a szürke nadrágos, fekete frakkos, fatermörderes Széchenyit, amint angliai
típusú hátaslovon sétál a pesti Duna-parton, és a háttérben a fekete körszakállas, csavart
bajuszkájú, hullámos hajzatú, szomorú arculatú gróf megett már olyan nagyoknak látszanak a
pesti házak, a Duna-parti paloták, amilyen óriások akkor sem lehettek, amikor Széchenyink
305