Deliberationes - Gál Ferenc Hittudományi Főiskola

A r e m é n y pe dag ógi ája é s a sz oci á l is n ev e l é s
Don Bosco szociális nevelése elsősorban a gondoskodás volt. Azonban nevelése nem
szánalomra, hanem hitre épült, amely abban a cselekvő reményben jutott kifejezésre,
amellyel egyetlen hozzá kerülő gyermeket nem tartott elveszettnek. A kilátástalan erkölcsi
kátyú szociális helyzetfelszámolását mindenek előtt a neveltjeiben kellett elkezdeni.
Felszította a belső igényt a teljesebb élet felé. Tudta, hogy a megszokottság és a szociális
közeg (anyagi és erkölcsi nyomor, ahol a gyermekek éltek, „nevelődtek”) olyan erős,
hogy csak isteni kegyelemmel lehet legyőzni. Istenhez nem vigasztalásként, pótlékként,
hanem „társként” vezeti őket. Kapcsolat indul el, amelyben – mint egy titkos szövetség
– abszolút biztos a Te hűsége, akihez legmélyebb kudarcainkból is visszatérhetünk.
Nevelési elveinek éppen a reményt éltető és alakító nevelési eljárását így foglalhatjuk
össze: úgy vezetni vissza az embert önmaga valóságához, hogy kedvet (bátorítást), erőt
(példát) adunk hozzá. Értékesnek tapasztalja meg önmagát, mert a jóság nem abban áll,
hogy nem hibázunk, hanem abban, hogy javulni akarunk.
Ebben a nevelésben az önmaga realitásának (helyes énkép) felfogása döntő jelentőségű.
Don Bosco sajátos utat választott: a rendszeres gyónást, amely a reményben való
megújulás gyakorlata volt. Nem azt akarta elérni, hogy a gyerekek folyton a bűntől
rettegjenek, hanem érzékennyé tenni az igazság iránt. A lelkiismeret alakítása emberré
növekedésünk súlyos követelménye. Újra visszatérünk eredeti kérdésünkhöz: milyen
emberképet akarunk felépíteni? A keresztény emberkép, amelynek modellje Jézus
Krisztus, folytonos növekedésre szólít. A remény kibontakozása csak akkor várható, ha
meg tanuljuk önmagunk valóságát. Ez az emberség nem szégyell a saját felelősségéről
gondol kodni. Nem a csillagok állásában akarja megérteni hivatását, hanem egy személyes
meghívásban. Erre személyes választ adva kerül közelebb reménye megvalósulásához.
A bibliai Teremtéstörténet szerint Isten külön áldást ad az embernek: „szaporodjatok...
és hajtsátok uralmatok alá a földet!” Vagyis nem pusztán ösztönöket olt az emberbe,
mint a többi élőlénybe, hanem megszólítja az emberiséget, értelmes feladatot tűz elé,
azt várja tőle, hogy saját elhatározásából fogadja ezt el, teljesítse, és legyen boldog
általa. A Paradicsom-elbeszélés tilalomról is ír, amellyel Isten próbára tette az embert.
A Biblia szerint az első emberpár megszegte Isten tilalmát, és ez az első bűn kihat az
egész emberiség sorsára, mai helyzetére is. Isten kiutasította az embert a Paradicsomból,
de szeretetét nem vonta meg tőle. Mindenesetre olyan körülmények közé került az
emberiség, amelyben az Istennel való kapcsolata elsötétült, a világban, egymással való
kapcsolatainkban, önmagunkban is nehezebben igazodunk el. Minden mélyebb árnyékot
vet azóta. Vigyázva kell élnünk, fegyelmezetten, hordozva önmagunk és egymás terhét.
Ez azonban nem jelenti azt, hogy nem volnának igazi, értékes örömeink, vagy hogy
ezek csak mások rovására kicsikart, lopott örömök volnának. Épp ellenkezőleg. Ebben
a Paradicsomon kívüli világban megteremnek azok az örömök, amelyeket a kölcsönös
183