Irodalmi kapcsolatok

lamikor kiválóan harcoltak a török ellen.
Éppen ezért rokonszenvvel beszél a sokáig
ellenálló magyar vitézekrõl, s elítéli
Salm Miklós támadóinak kegyetlenségét,
öldöklõ hadjáratait:
„Óh, micsuda kegyötlenök ti vattok,
Eszök, vitésségök nem gondoljátok,
Hogy fejöket szedni ti akarjátok,
Vitézi testöket azzal szidalmazjátok.”
(Krónika. 1984. 361.)
De lát némi jóságot is a végvári vitézekbõl
rablólovagokká lett katonák ellen forduló
fõúrban Tinódi. „Salm nyilván akkor
lopta be magát Tinódi szívébe – írja
Szakály Ferenc –, amikor 1549-ben,
Balassa Menyhárt és Basó Mátyás várainak
kifüstölésekor a megegyezésre és a
magyar katonavezér kímélésére törekedett”
(Szakály F., 1984. 36.):
„Ezön kéri gróf az jó vitézöket,
Ne veszessék az rossz házba fejöket,
Nyerjenek az jó királtúl kegyelmet,
Mert gróf szánnya vala veszni
jó legényöket.”
(Krónika. 1984. 357.)
A történelmi-hadtudományi szempontból
egyaránt értékes, aprólékos leírásokon
túl érdemes odafigyelni Tinódi állásfoglalására,
elkötelezettségére is. Nem fukarkodik
itt sem a bírálattal, az intéssel, a
kemény szavakkal. Mindenekelõtt a széthúzás,
az ellenségeskedés veszélyétõl óvja
nemzetét:
„Aszt tudgyátok régtõl fogva, magyarok,
Tinköztetök csak dúlátok, fosztátok,
Egymásra kegyötlön agyarkodátok,
Ki miá vesztétök nagyobb részre
országtok.”
(Krónika. 1984. 353.)
A magyarságot bûnei miatt hasonlóképp
ostorozza, mint késõbb Balassi vagy
Zrínyi. Ennek ékes bizonyítékai az alábbi
sorok is:
„Sok ostort Úristen vete reátok,
Szükségöt, döghalált és pogánságot,
Mindezzel es semmit nem gondolátok,
Immár nemzetségtök vannak mast
tirajtatok.”
(Krónika. 1984. 354.)
„A korai reformáció irodalmának egyik
jellemzõ vonása ez – írja Szakály Ferenc
–, a helyenként felettébb éles és addig elképzelhetetlenül
szókimondó társadalomkritika.”
(Szakály F., 1984. 56.) A következõ
Tinódi-sorok is elárulják, hogy „a
költõnek is megvolt a maga véleménye a
dúló, fosztó, egymásra acsarkodó nagyurakról”:
„Nagy siketség, vakság szállott reátok,
Fárahó királhoz hasonló vattok,
Hiszem, Isten keménítötte juhotok,
Sem prédikálással, sem énökkel
gondoltok.”
(Krónika. 1984. 353.)
Nyolc évvel a szalkai csata után Hont
megye földjén egy másik nagy ütközetre
került sor: a török ekkor DRÉGELY VÁRÁT
tûzte ki a támadás célpontjául. A megye
monográfiája szerint Ali budai basa tizenkétezer
fõnyi hadteste 1552. július hatodikának
reggelén Nógrádon át érkezett
meg a vár alatt elterülõ, ma is Töröktábornak
nevezett fennsíkra. Két hadosztály –
mintegy nyolcezer ember – ott mindjárt
tábort ütött, a harmadik pedig – négyezer
katona – Ipolyság és Balassagyarmat felõl
zárta körül a várat. A basa, aki estére érkezett
meg, nyomban felszólította Szondit,
hogy adja föl Drégelyt. A kapitány az
ajánlatot visszautasította; erre Ali felgyújtatta
a fapalánkot, Szondit pedig nagy
küzdelemben a sziklavárba szorította.
11