Irodalmi kapcsolatok

okkosították”. Karancskeszin kezdte papi
pályáját Szabó István (1801–1892)
mûfordító hellénista tudós, az MTA és a
Kisfaludy Társaság tagja. A nagy tehetségû
falusi papra ittjártakor Kazinczy is felfigyelt
1831-ben. „S ki hitte volna, hogy itt
egy valaki görög nyelven olvassa az
antalógiát s a Meleáger virágait magyar
földre ülteti által. – »Hova is tévedtetek ide
görög lélek szép mívei?« – Ezt kiálthatnám
fel a Moliere ismert szavai után. Szentkirályi
Szabó István, káplán Karancskesziben,
Ludány és Bocsár közt, fordítja õket. Ismeretsége,
valamint érdemes esperestjéé is,
mindkettõnknek igen kedves vala.” (599.)
Vajon felfedezhetne-e egy mai utazás során
ilyen tehetséges papokat az isten háta mögötti
településeken is Kazinczy? Mert a
rozsnyói premontrei papneveldébõl kikerült
Szabó István bizony nem akárki volt,
hisz elsõként fordította magyarra Homérosz
mûveit, az Iliászt és az Odüsszeiát.
A sok apró település után június 20-án
ismét egy városba érkezett az utazó. LO-
SONCon épp akkor „tartá gyülését” Nógrád
megye „elsõ alispánjának, Gyurcsányi
Gábor úrnak elölülése alatt”. S mint
beszámolójában írja Kazinczy: „Életem
éveinek hosszú sorában ily nyugalmas
férfit kormányon még csak egy mást láttam,
s talán nem még szebb gyülést soha.”
(600.) Itt találkozott a másik viceispán
úrral, Tihanyi Ferenccel, valamint
Prónay Jánossal és Kubinyi Ferenccel is.
Losonc ekkor virágkorát élte. Kazinczy
megemlékezett még útirajzában a református
kollégiumról és tanárairól, a históriát
oktató Kovács Benjámin úrról, Steller
Jánosról, aki a filozófiát és a római irodalmat
tanította, valamint a logika és poézis
tanáráról, a pataki Cseh Miklósról. Megemlíti
a líceum bibliotékáját, az elõmenetelt
illetõen pedig megjegyzi, hogy az
„igen szép, mely onnan is jöhet, hogy a
tanulók száma egy-egy osztályban nem
nagy, míg péld. Patakon egy klasszisba
kétszáz gyerek is szoríttatik”.
Kazinczy lelkesedéssel említi, hogy a
„luther. prédikátor is igen értelmes pedagógus
és egész erõvel rajta van, hogy az
iskola tekintetbe jusson”. Azt is hangsúlyozza
az egykori tanfelügyelõ, hogy: „A
tót és német nyelvû vármegyékbõl is ideküldetnek
a gyermekek megtanulni a nemzet
nyelvét, s örvendezve látánk, hogy a
tót és német gyermekekbõl fél esztendõ
alatt magyarúl folyvást beszélõk váltak.
Gyönyörüen és idegen származást el nem
áruló hangon deklamálták a Kis, a Berzsenyi,
a két Kisfaludy s Vörösmarty énekeit
s egyike a Dayka Homályos bánatját
is. Áldás a szent igyekezetre s annak érdemes
lelkesítõjére.” (603.) Vajon milyen
kommentárt fûzhetne ehhez az idõ távlatából
a kisebbségi hívõ ember?
Az imént említett Kubinyi Ferenc, akivel
Losoncon találkozott Kazinczy, testvére
volt Kubinyi Ágostonnak, aki meghívta
az utazót VIDEFALVÁra is. A közigazgatásilag
Losonchoz tartozott faluban
egykor a Forgáchok emeltek egy régebbi
alapokon álló, építészeti szempontból igen
értékes háromszárnyú barokk kastélyt. Ez
késõbb a Kubinyiaké, majd az Asbóthoké
lett. Kubinyi Ágoston (1799–1873) barátságban
volt Horváth Istvánnal, Szemere
Pállal, Fáy Andrással és Kazinczyval is. A
kiváló természettudós és gyûjtõ videfalvai
gyûjteményét tehát megtekintette Kazinczy
is, aki itteni látogatásáról többek
közt ezt jegyezte fel: „Kubinyi Ágoston
úr, Videfalván, testvére Ferencnek, meghí-
24