Irodalmi kapcsolatok

dulni, szinte minden évszak alkalmával
felvillan belõle valami. A befagyott Ipolyon
és a Halál torka címû versekben
egyszerre jelenik meg elõttünk a tél romantikája
és rettenete. Az Ipoly, a Kürtös-patak
és a Katlan-Gödrének betörött
jege, a jég alól kimentett barátok, a ködbõl
kilépõ árnyak stb. Aztán újra meleg
szeretettel szól e pajkos folyóról. Az
Ipoly füzeiben például így:
„Ipoly füzei, karcsú, szép füzek,
s ti, öregek, roskadtak, görcsösek,
tele friss hajtásokkal, szeretem
nézni: sok forgó leveleteken,
mely kócos fürtökben a vízig ér,
hogy villózik egymásba zöld-fehérszürke
fényetek.”
S ott az Ipolyon átvezetõ fahíd, mely alatt
„nyáron a folyó megkeskenyedett”, s mely
alól a csibészek a rajta áthaladó lányokat
kémlelték. De kémlelte a kis Szabó Lõrinc
az Ipolyon túli tájat is, melyet ma már országhatár
választ el idilli városától:
„Az Ipolyon túl – látom – ott a rét,
aztán kék hegyek, és aztán az ég...
A réten csorda és liba legel,
mindenfelé száll a fehér pehely:
egy folt liba, tizedik, huszadik,
ez sziszeg, az békén tollászkodik...
Odébb meg árkok, ösvény, fûz-sorok,
hörcsög, egérlyuk, nyúl, vakondokok...”
(Az Ipolyon túl)
A szem örömeiben ugyancsak megjeleníti
az Ipolyt, s nézi, nézi:
„a halak hogy kergetik
egymást a vízben, hogy játszik a nap
az Ipoly tükrén s a tükre alatt.”
De örül a gyermek a medrébõl kilépõ
folyónak, az árvíznek is:
„Kiöntött az Ipoly, és sárga-zöld
vize a mi utcánkba is betört.
Gyönyörû tavasz volt, pünkösd elõtt.
(...)
Ág, tört kerítés, mezõk gizgaza
ringott a tavas utcán, s mialatt
pallót raktak le bosszús férfiak,
víg gyerekhad taposta a vizet.”
(Utcai árvíz)
A Palócföldön aligha lehetne úgy végigmenni,
hogy ne jutna eszünkbe Mikszáth
Kálmán, a nagy palóc. Ezt valamennyien
tudjuk, hisz aligha írta be ez a
táj oly mélyen magát valaki mûvészetébe,
mint a Mikszáthéba. S lám, itt van Szabó
Lõrinc is, akit e tekintetben nem szokás
ilyen hangsúlyozottan emlegetni. Ha viszont
arra gondolunk, hogy õ csak három
évet töltött a kanyargós Ipoly-völgy székvárosában
s a folyó partján, s ilyen termékeny
költõi ciklust hagyott maga után,
haláláig tartó ragaszkodást táplálva magában
vidékünk iránt, mindenképp tiszteletet
érdemel; szellemét idéznünk erkölcsi
kötelességünk!
128