Irodalmi kapcsolatok

mû antológiát, s megírta az elsõ szakszerûségre
törekvõ összefoglalót a szlovák
irodalomról. Ugyancsak érdeme, hogy
Debrecenben megteremtette a színvonalas
magyarországi vidéki újságírást, s felfedezte
irodalmunk számára Krúdy Gyulát.
Lisznyai Kálmán, a Palóc dalok szerzõje
a népi „kelmeiség” megteremtõje, a
tájnyelvi költészet képviselõje, Petõfi,
Madách és Kerényi Frigyes barátja. Kerényi
Ferenc irodalomtörténész írja róla,
hogy „a tékozló költõk és emberek típusából
való. Tehetségét sohasem bontotta
ki, életmûvét nem építette, mûveit nem
gondozta”. S hogy mégis idézzük emlékét,
azért tesszük, hogy teljesebb, színesebb
legyen képünk a magyar kultúra
tegnapjairól.
A magyar népszínmûírás ismert alakja,
Csepreghy Ferenc (1842–1880) Ipolyszalkáról
indult. A Sárga csikó és A piros
bugyelláris címû színmûvei a „falusi operett”
utolsó kísérletei, ám „dramaturgiai
szempontból egyenrangúak voltak a legjobb
reformkori népszínmûvekkel”.
Ferenczy Teréz költõnõ Szécsényben
született 1823-ban. Verseiben a reménytelenség,
a közelgõ halál keserû elõérzetét
szólaltatta meg, de jelen van bennük
a nemzet pusztulásának kétségbeesett
víziója is.
Az ugyancsak szécsényi Pintér Sándor
(sz. 1841) palóc hagyományokkal
foglalkozott. Megjelentette a maga nemében
értékes tanulmányát A palócokról
címmel, s közzétette „az eredeti palóc
népmeséit” is.
A Hont megyei születésû Perger Lajos
(sz. 1853) egyházi író Esztergom város és
vármegye egyházi és világi íróinak koszorúja
címmel adott ki kis irodalmi lexikont.
A lontói Kaas Ivor (1841–1910) a kor
egyik legismertebb publicistája, Táncsics
Mihály harcostársa volt. Baloghy
Dezsõ (1843–1918) nyelvészeti cikkeket
és verseket írt. Az ipolysági születésû
Sajó Sándornak (1868–1933) több
verseskötete is megjelent. Néhány szép
ódája érdemel különösebb figyelmet.
Ilyen hatásos, ma is erõteljesnek tûnõ
óda a Magyarnak lenni, amelyben többek
közt így ír:
„Magyarnak lenni: tudod, mit jelent?
Magasba vágyva, tengni egyre – lent;
Mosolyogva, mint a méla õszi táj,
136