Irodalmi kapcsolatok

lünk. Mikor kiértünk az igazgató villájából,
sógorom elesett. Haza kellett vinnünk.
Árpád is segített. Vagy százötven
métert vittük, de Árpád, szegény, már nagyon
lihegett. (...)
Mikor vizitet tartottam, a lakosztályán
minden nap találkoztam vele. Akkor kint
feküdt a balkonon. Csak mint orvos és páciens
beszélgettünk az egészségi állapotáról.
(...) Egyszer mondta, hogy rólam is ír
majd pár sort Az Estbe.”
Fény derült hát a „mesebeli állatok”
másik tulajdonosára, a szanatórium gazdasági
igazgatójára, a kedves Vág bácsira
is. Bizonyára a nála rendezett összejöveteleken
szerzett tudomást Tóth Árpád Angyalossy
doktor Jojó majmocskájának
csínytevéseirõl is. Mert ez a rakoncátlan
állat valóban létezett, s elkövette az éjszakai
„támadást” is.
Valószínû, hogy a Vágéknál rendezett
összejöveteleken beszélhetett a költõ szeretett
lányáról, a kis Esztikérõl is. Apai
büszkeséggel dicsekedhetett többek közt
a gyermek rajzkészségérõl, megfigyelõképességérõl
stb. Ezt az alábbi levélrészlet
is bizonyítja: „Eszterke rajzát, az ablakon
kinézõst, direkt zseniálisnak találom;
nem is képzelitek, milyen nagy teljesítmény
egy ötéves agyvelõtõl, hogy ilyen
komplikált kompozíciót ilyen magától értetõdõ
természetességgel megold, s ilyen
bámulatos részletességgel végigvisz. Az a
mozdulat, hogy a lerajzolt gyerek háttal
áll a szemlélõ felé, és csak a haj van megrajzolva,
minden orr, szem, száj stb. ráerõszakolása
nélkül, a megfigyelés teteje egy
ilyen kis taknyostól. Mindezt lelkesen magyaráztam
Vágéknak, akik persze befelé
röhögtek, és apai elfogultságot láttak áradozásomban,
de azért mégiscsak nekem
volt igazam, az a kis rajz zseniális.” 11
Phrenicus isten palotája címmel Az Est
1926. január 30-i számában egy érdekes írás
jelent meg Tóth Árpádtól. Ezt ugyancsak az
újtátrafüredi szanatóriumban írta. Érdemes
vele részletesebben is foglalkoznunk, mert
újabb lényeges adalékok feltárására kínál lehetõséget.
Beszámolóját egy szép leíró résszel
indítja a költõ. A tátrai környezetrõl például
így ír: „Az ablakok alatt, a mélységben,
a világ egyik leggyönyörûségesebb tájképe,
a havas, tátrai völgy, alvó tót falvacskák,
éber kis cipszer városok, a napsütötte fenyvesek
ölelõ koszorújában.”
Majd egy párbeszéd következik, amelybõl
kiderül, hogy a páciensek izgatottan,
de felkészülten és reménykedve indulnak
Angyalossy doktor mûtõjébe, hogy minél
elõbb túllegyenek az új mûtéten, a phrenicuson.
Néhány sorral odébb a modern
gyógyintézet kerül bemutatásra. „Modern
tüdõszanatórium, új, talán a legnagyobbszabású
ezidõszerint egész Európában.
Márványoszlopos hall, selyemtapétás
ebédlõtermek, hideg, meleg víz sustorgása
minden zugban, nagyúri apartmánok
és talán még úribb, mert pompás egyszerûségû
kis szobák...” – írja cikkében. Ezután
magát a phrenicust mutatja be, szinte
orvosi szakszerûséggel és precizitással:
„Phrenicus isten a tüdõbajosok legújabb
megváltója –, a tuberkulózis sebészi kezelését
jelenti. Csak vagy másfél évtizede esküsznek
rá, de szektája egyre nõ. Az új istenség
nem a régiek boldog Olümposzáról szállt
alá, nem Zeusz homlokából pattant elõ, csak
egy tudós német sebész koponyájából. Ez a
tudós sebész felfedezte, hogy ha a tüdõbeteg
ember nyakát egy bizonyos helyen felmetszik,
s a seben keresztül benyúlva, a rekeszizom
mozgatóidegét ügyesen felcsavarják,
112