Irodalmi kapcsolatok

Visszatérve a költõ verséhez, néhány
sort idézünk is belõle:
„Hát újra itt. Õszi hegyek közt,
Újra rosszkedvûn, betegen,
Köhécselni a többiek közt,
Míg szél üvölt a szirteken.”
Így indítja hát kései elégiáját a költõ, melyben
már – mint Turczel Lajos is megállapítja
– „a közelgõ halállal egyezkedik, és esendõ
állapotáról megdöbbentõ képet rajzolt”. 17
Egyike ez a búcsúzó verseknek, melyek
szépsége „éppen abból adódik, hogy valamiképp
mindegyikbõl érezhetõ: a költõnek nagy
emberi lehetõségeket kell itthagynia”. 18 A
költemény záróakkordjának szaggatott sorai
pedig így hangzanak:
„... Kérem... én... most ... meghalok itten...
Legyenek jók... isten nevében...
Simítsák meg az arcom szépen...
Anyásan... lágyan... ha lehet...
S tiszteltetem az életet...”
Az Új tavaszig vagy a halálig címû aaa
rímképletû, terciás formára írt versét
1925 decemberében küldte kísérõlevéllel
együtt ugyancsak Mikes Lajosnak. Levelében
ez állt: „Újtátrafüred, 1925. december
16. Szontagh szanatórium. Salisinszky
szerkesztõ úr legfelsõbb sürgönyére
megírtam tegnap délután és ma délelõtt a
mellékelt verset.” 19 Költeménye elõször
1925. december 25-én jelent meg a Magyarországban.
Meditálás és számadás ez
az élet fölött, szomorú számbavétele az
ember jussának:
„Most, hogy megint útfélre estem,
Eltûnõdöm e téli esten,
Mi volt az élet, uramisten? ”
kezdi halk tûnõdését Tóth Árpád. Majd
így folytatja:
„Mi volt? ez volt: sok fénytelenség,
Fakó robot és kénytelenség,
Száz bús határ reménytelenség.”
Aztán ilyen helyzetképet fest az élet-halál
közé szorult költõ a tátrai magányban:
„Most itt ülök, roppant hegyek közt,
Betegen a többi beteg közt.
Múltnak háttal, halállal szemközt.”
A következõ év tátrai napjai reményteljesebbek
lehettek számára. A már ismertetett
két cikken kívül újtátrafüredi vonatkozású
az Úton címû költeménye is. A
vers erõteljes képekkel indul; hangutánzó
szavai, mozgalmasságot keltõ igéi az életkedvet
sugallják:
„Ó reggel! robbanó élet!
A friss szél arcomba vág,
Vállal feszülnek a szélnek,
És sikonganak a fák,
Ráintenek vonatomra,
Zöld zászlajuk zúgva forog,
Mehet! – zengik vihorászva,
Mehetnek a víg utasok!”
Az ismét bizakodó költõ szinte rohan
dél felé, reménykedve hagyja el Újtátrafüredet.
Optimizmust árasztó soraiból
idézzük az alábbiakat:
„Köszöntlek, tavaszi erdõ,
Köszöntlek, tavaszi nap!
Most minden sikerül majd,
Nem is a vonat röpít,
Százezer angyalerõvel
Visz a gyógyult gyermeki hit!”
Készülhetett már nagyon haza Újtátrafüredrõl
a költõ. Ezt bizonyítja az elõre
megrajzolt, képzeletbeli utazása is. A bájos
képet kislányának küldte az alábbi
szöveggel: „Tóth Esztikét sokszor csókolja
apsi. Apsi utazik haza, és a lepkefogóval
köszönget az állatoknak.” 20 A rajzon
valóban ott a költõ, aki a vonatablakból
búcsúzik a tátrai állatoktól. Háttérben a
szanatóriumot látjuk. Tóth Árpád elõre át-
116