Irodalmi kapcsolatok

okat: „Mondta nekem az Árpád, hogy errõl
fog írni. Azt viszont nem említette, hogy egy
havi adósságát is elengedik majd. Az ajánlatot
a gazdasági igazgatótól kaphatta, aki
ilyen formában is pártolta a mûvészeket.”
Hogy milyen nemes gesztus volt ez Vág
igazgató részérõl, fölösleges magyarázgatni.
Hisz egy páciens napi kezelési, illetve
ellátási díja abban az idõben az újtátrafüredi
Palace szanatóriumban száz korona volt.
Köztudott az is, hogy Tóth Árpád – épp a
költséges gyógykezelések miatt – állandó
pénzzavarral küszködött. Eszter lánya is ír
errõl Apu címû könyvének egyik lapján:
„Lépten-nyomon pártfogók támogatására
szorult a költõ, különösen ha a költséges
szanatóriumi kezelésre került sor.” 14 A tátrai
költségek nagy részét különben Hatvany
Lajos fedezte.
Tóth Árpád válogatott munkáiban találunk
egy másik újtátrafüredi írást is. A
Tátrai levél Baumgarten Ferenc különc
haláláról címû cikkét 1927. április 17-én
közölte Az Est. Az írás szintén fontos
számunkra, mert szerzõje lényeges irodalomtörténeti
adalékokat közöl: Baumgarten
Ferenc magyar esztéta és kritikus halálának
körülményeit tisztázza.
Század eleji irodalmunk „új mecénása”
Berlinbõl Budapest felé tartva, egy „hirtelen
ötlettel” utazott fel a Tátrába. Útközben
ugyanis tüszõs torokgyulladást kapott,
s Tóth Árpád szerint: „Nyilván úgy
remélte, hogy a csudálatos tátrai tél jégujjainak
érintése lelohasztja a beteg torok
izzó lüktetését.” Ám Baumgarten nem a
szanatóriumba ment; orvoshoz sem fordult,
hanem egy szállodai szobában viaskodott
a betegséggel. Csak az utolsó
pillanatban telefonáltak orvosért a szanatóriumba,
de mire odaért, Baumgarten
már halott volt. Pedig ha „Baumgarten
idejében üzent volna tátrai doktorokért –
írja Tóth Árpád –, gyors mûtéttel megnyithatták
volna a torkát, s megmenthették
volna”. Befejezésképp ezt írja levelében a
költõ: „Így távozott el Baumgarten Ferenc,
ez az egyszerre vad és túlérzékeny,
különös lélek –, és így szállt a magyar
írókra a Baumgarten-alap nibelungkincse,
valósággal egy különckatasztrófa
brutális közbeavatkozásával.” 15
Ez a cikk is megkapó természeti képpel
indul, melyben a táj körvonalai rajzolódnak
ki. Lássunk néhány sort a bevezetõbõl:
„Reggelenként könnyû, fehér vállkendõkben
bújnak össze a csöndes fenyõfák
és dideregnek a csípõs hidegben. De aztán
valahonnan Késmárk mögül felkapaszkodik
a vad, fiatal áprilisi nap,
aranyszögekkel kivert turistacipõje végigcsattog
a Tátra szikrázó jég-szõnyegein, s
a völgy fenyõfái pillanatok alatt levetik a
vállkendõt, hogy mezítelenül, kéjesen
nyújtózzanak a hirtelenjött melegben.”
Szûkebb környezetét ugyancsak finom
precizitással, kellõ aprólékossággal mutatja
be a költõ: „A nagy tüdõ-szanatórium
igazi, hallható zengéssel köszönti a
támadó, víg napsütést. Az emeletes fekvõteraszok
hatalmas üvegtetõi nagyokat
pattognak, a csatornák hangja csupa
telitorkú, boldog kortyolás és szürcsölés,
a nap forró fénylepedõket dobál be a luxus-szobák
fürdõkabinjaiba – itt most
boldogság betegnek lenni.
Fekszem kint a lígén, az abszolút pihenés
édes érzésével. Ez a finom hely olyan
elmésen van összeszerkesztve, hogy az
egyenletesen áradó napsütés szinte fizikailag
érezhetõ lemezekké ömlik és áll öszsze
körülöttem, falakkal vesz körül,
114