Bibliai Imádságok - Gál Ferenc Hittudományi Főiskola

6. Tóbiás könyvének 13. fejezete
az Egyház liturgiájában
A katolikus liturgiában olvasmányként az A év kilencedik hetén hétfıtıl szombatig
olvassák Tóbiás könyvét. A válogatott perikópák: hétfın Tóbiás 1,1,2; 2,1–9 (Tobit
megpróbáltatásai), kedden 2,9–14 (Tobit vaksága és Anna helyreutasítása), szerdán
3,1–11,16 (Tobit a halálért imádkozik, Sárát sértegetik hét jövendıbeli férje halála miatt),
csütörtökön 6,1; 7,1.9–14; 8,4–7 (Tóbiás utazása Ekbatanába, menyegzıje Sárával
és imája a nászéjszakájuk elhálása elıtt), pénteken 11,5–15 (Tóbiás visszatér Ninivébe,
meggyógyítja apja látását, Tobit dicsıíti az Urat, aki büntet és kegyelmez), szombaton
12,1,5–15,20 (Ráfael felfedi személyét és Isten dicsıítésére buzdítja Tobitot).
Ugyanezen a héten a válaszos zsoltárt a Tóbiás 13,2-bıl, ill. 6-ból énekeljük, ahol
Tobit kijelenti: „Én számkivetésem földjén dicsıítem ıt, hirdetem hatalmát és nagyságát
a bőnös népnek!” A huszonötödik hét szerdáján a válaszos zsoltár a Tóbiás könyve
13,2,3–4,6,7–8,6-ból való. Tóbiás könyvének 13. fejezete a breviáriumban is használatos:
az elsı hét keddjén a reggeli ima során (13,1–8), a negyedik hét péntekjén ugyancsak
a reggeli imában (13,1–8, 13–15), továbbá Mindenszentekkor a további énekekben
és a templomszentelések általános imái között is megtalálható.
Az esküvıi szertartásokon a választható ószövetségi olvasmányok közül kettı Tóbiás
könyvében található: a 7. fejezet 9–10,11–15 (Ráguel összeadja Sárát és Tóbiást, házassági
szerzıdés (ketubah) aláírása és lepecsételése) és 8,5–7 (Tóbiás és Sára imája nászéjszakájukon).
Ezen olvasmányokban a számozás kicsit eltér azoknál a fordításoknál,
amelyek a Vulgata számozását követik.
Ezen perikópák azért kerülhettek bele az egyházi liturgiába, mert Tobit a Septuagintában
és a Vulgátában is szerepel, a katolikus egyház kánonjának részét képezi, és az
Ószövetség új méltánylása szerint a zsidó és a keresztény Bibliáét is. Azt hiszem, az is
oka lehet ennek, hogy a keresztények átvették a zsidó diaspora és paroikia fogalmakat.
Az Ószövetségben a thÇšab – paroikos és a g‘r – parepid‘mos jámbor izraelitákra utal,
akik saját országukban élnek idegenekként és zarándokokként, arra emlékezve, hogy
Egyiptomban idegenek voltak (Lev 19,33–34). Dávid király, miután elkészíttette a terveket
és az építıanyagokat a templomhoz, így imádkozott: „Hiszen csak idegenek és jövevények
vagyunk elıtted, mint amilyenek atyáink is voltak. Napjaink elfogynak a földön,
mint az árnyék, és nincs miben reménykednünk.” Hasonlóképpen a 39. zsoltár 13.
versében az Úr anawimja alázatosan megvallja: „Elıtted csak jövevény vagyok, zarándok,
mint az ıseim mind” (vö. Zsolt 119,19,54) 51 . A valódi hívık hasonló önazonosságáról
olvashatunk Jakab levele 1. fejezetének 1. versében is, ahol „szórványban élı ti-
zenkét törzsnek”, a 1Pét 1,17; 2,11-ben pedig „idegenek és zarándokoknak” szólítja a
keresztény címzetteket.
„A keresztényeket nemzetiség, nyelv vagy szokás alapján nem lehet megkülönböztetni
a többi embertıl… és van valami rendkívüli az életükkel kapcsolatosan. Úgy élnek
a saját országukban, mint valami átutazó. Minden polgári kötelességüknek eleget tesznek,
de az idegenek tehetetlenségével dolgoznak. Bármelyik ország legyen is a szülıhazájuk,
számukra – bárhol is legyen az – idegen ország az” (Levél Diognetusnak, N. 5) 52 .
7. Zárszó
1994. február 1–4-e között részt vettem azon a Jeruzsálemben megrendezett konferencián,
amely a vallások szerepérıl szólt a XXI. században, és amelyet különbözı zsidó
intézmények szerveztek. Én a horvát püspökök delegációjának tagjaként vettem részt
ezen a konferencián. Az egyik elıadó Joseph Ratzinger bíboros volt, aki arról beszélt,
hogyan jelennek meg a zsidók az 1992-ben kiadott A Katolikus Egyház Katekizmusában.
A résztvevık között volt egy zsidó származású laikus is, akinek egy szünetben elmeséltem,
hogy Tóbiás könyvének kommentárját tanulmányozom, amelyet egy amerikai
zsidó tudós, Frank Zimmermann írt. A hölgy azt válaszolta, hogy ez a könyv a zsidó kulturális
és vallási örökség becses darabja, és hogy sok zsidó hálás volt a keresztény egyháznak,
hogy liturgiájában és kateketikai elıírásaiban megırizte ezt a könyvet. Ezen
beszélgetés óta zsidó és keresztény könyvként is olvasom Tóbiást.
Tóbiás könyvének 13. fejezetét tanulmányozva láttuk, hogy Tobit hálaéneke vagy
dicsıítı zsoltára nem magyaráz meg egyetlen eseményt sem közvetlen kontextusában,
mégis az egész könyvre utal. A szórványban élı zsidók istendicsıítése ez a fejezet, valamint
a társadalmi és szellemi diaszpóra elfogadása, amely segítı eszköz lehet abban,
hogy zsidó, ill. keresztény identitásunkat megırizzük.
Boros-Gyevi Ottilia fordítása
egyben a remény iskolája is. Nem passzív várakozás ez, hogy egyszer majd elmúlik a büntetés,
hanem aktív cselekvés, amely a megtéréssel és a hőséggel lecsökkenti az idıt és elıkészíti az
embert arra, hogy újra elfogadja Isten szeretetét. A szétszórattatást az összegyőjtés követi majd,
Isten elrejtızését pedig személyes megnyilvánulása”).
51
A diaspora, paroikos, parepidemos fogalmakért lásd még: „A Septuaginta és a korai judaizmus”
in R. FELDMEIER: Die Christen als Fremde, 1992, 8–74.
52
A cikk írója egy amerikai fordításból idéz a következı könyvbıl: The Liturgy of the Hours
(A breviárium liturgiája), II, New York, Catholic Book Publishing 1976, 840.
TOBIT HÁLAÉNEKE (TÓBIÁS 13,1–18) MINT A SZÓRVÁNYZSIDÓSÁG IMÁJA
73
74 Mato Zovkić