Bibliai Imádságok - Gál Ferenc Hittudományi Főiskola

Krisztus „neve”
az Ószövetség fényében
(Zsid 1,5–14)
1. Bevezetés
Jaroslav Brož
A „Levél a zsidóknak” (Zsid) szerzıje a megdicsıült Krisztus misztériumával kapcsolatban
valamiféle kivételes intuícióval bírt. Az Újszövetség e különleges könyvét
elemezve számos tanulmány egyetért abban, hogy ebben az új szövetségben a Jézus
Krisztusnak tulajdonított fıpapi cím a kerügmatikus apostoli krisztológián alapuló teológiai
reflexió eredménye.
A Zsid több okból is magára vonja a tudósok figyelmét: kifinomult irodalmi szerkezete
és a görög nyelv fennkölt használata, ügyes retorikai stratégiája, amely nagy hatással
van az olvasókra, a Zsid és Philónnak az Ószövetség értelmezéséhez való megközelítése
közötti hasonlóság, valamint más szempontok, amelyeknek alapján az „intés igéjét” (Zsid
13,22) a korai kereszténység egyik leglenyőgözıbb bizonyságaként tartják számon.
Mielıtt azonban elkezdenénk a Zsid 1,5–14 verseivel foglalkozni, elıször is tisztáznunk
kell jelen tanulmány célját, hiszen egy ilyen gazdag szöveg sok különbözı nézıpontból
is vizsgálható. Ilyen nézıpontok lehetnek a retorikai szerkezet, a különbözı irodalmi
eszközök használata, a zsidó vagy hellenisztikus vallásos szövegekkel való korrelációja,
illetve a különbözı újszövetségi hagyományokkal vagy egyetlen teológiai irányzattal
(mint például a szinoptikus evangéliumok, Pál vagy János) való összeegyeztethetısége.
Jelen tanulmányban magának a szerzınek az útmutatását követjük nyomon,
és amennyire csak lehetséges, gondolatait saját szavaival magyarázzuk. És mivel a szöveg
nagyrészt ószövetségi idézetekbıl áll, arra is érdemes figyelmet fordítanunk, vajon
milyen szempontok alapján választotta épp ezeket, továbbá azt is vizsgálnunk kell, hogy
a második templom kori judaizmus eszmerendszere alapján a szerzı vajon hogyan értelmezte
ezeket az ószövetségi idézeteket, és figyelnünk kell az általa használt eszközökre
is, amelyek segítségével ezeket az idézeteket Krisztus misztériumához közel hozta.
Fontos, hogy amikor a Zsidó levél szakaszait értelmezzük, ne felejtsük el, hogy a
szerzı irodalmi és retorikai beszédmodora, valamint a teológiai üzenet összeolvadnak,
ahogyan többek között azt A. Vanhoye is kiválóan bemutatta. Jelen tanulmány elsı lapjain
az ı kutatásának érvekkel kiválóan alátámasztott és széles körben elfogadott eredményeit
taglaljuk, majd – a tanulmány fı részében – a szöveget versrıl versre magya-
rázzuk a teljes Zsidó levél kontextusában, hogy a szerzı teológiai gondolatmenetének
homogenitását ezáltal méltányolni tudjuk. A tanulmány végén pedig kísérletet teszünk
arra, hogy a szöveg teológiai üzenetét összefoglaljuk.
2. A szöveg lehatárolása és a szókincs
A kezdeti ünnepélyes exordium, azaz bevezetés (Zsid 1,1–4) után, amely összefoglalja
Krisztus, az Isten Fiának misztériumát és küldetését, a szélesebb perspektívában
kezdıdik a Zsid elsı része (Zsid 1,5–2,18). Valójában már a 4. versben, az exordium
végén találunk egy a témára vonatkozó kijelentést (propositio). Ezután a szerzı biztosít
bennünket afelıl, hogy Krisztus, miután bevégezte munkáját, elfoglalta trónját az égben
a Fenséges Isten jobbján „mert annyival kiválóbb az angyaloknál, amennyivel különb
nevet örökölt náluk.” Így hát várható, hogy az ezek után következı versek „Krisztus nevének”
bemutatására szolgálnak majd. A módszert is elénk tárja a szerzı: a synkrisis
(összehasonlítás) elve mentén veti össze Krisztus helyzetét az angyalokéval.
Az 5–14. versekben a szerzı habozik a saját szavait használni. Az ószövetségbıl hét
idézetet hoz, amelyeket többé-kevésbé felépített bevezetıkkel köt össze. Ez a hagyományos,
a teológiai érveléseknél használatos forma, amelyet „testimoniának” vagy „florilegiának”
is neveznek, a qumráni tekercsekben, a második templom kori zsidó irodalomban
általában, az újszövetségi írásokban (különösen Pálnál), majd késıbb a kora keresztény
írásokban egyaránt ismert. A 14. vers után a stílus teljesen megváltozik. A személytelen,
tantételszerő stílust felváltja a személyes, intelemben részesítı felhívás, többes
szám elsı személyben, hogy vegyük komolyan a Krisztus által közvetített üzenetet (Zsid
2,1–4). Ez a tisztán parenetikus nyelvezetbe való átmenet egy új szakasz kezdetét mutatja.
Az 1,5–14 versekben a szókincset vizsgálva megállapíthatjuk, hogy Krisztus isteni
címei dominálnak: Isten Fia, Elsıszülött, Isten, Úr, további jellemzık és a helyzetét illusztráló
igék, mint például trón, jogar, felkenés és megmaradás, igazság, örökkévalóság,
hatalom. A szövegben van még egy szemantikai sík, amely az elsıtıl különbözik: angyalok
a rájuk jellemzı tulajdonságokkal Isten szolgáiként – akik imádják Krisztust –
arra hivatottak, hogy az emberek segítıi legyenek, akik örökül kapták a megváltást – az
ég mint az angyalok szférája, ami a földdel egyetemben elpusztul majd.
Az angyalok és az ı tulajdonságaik ugyancsak részét képezik a Zsid 2,1–4, 5–18 szókincsének,
hiszen Krisztussal történı összehasonlításuk itt folytatódik. Azonban Krisztus
helyzete itt más: a következı szavakkal jellemzi ıt a szerzı: ember – ember fia (a 8.
zsoltár Krisztusra vonatkozó idézetében is) – Jézus (földi neve) – az ember testvére.
E rövid vizsgálódás után leszögezhetjük, hogy a Zsid 1,5–14 egy nagyobb szakaszhoz
tartozó, összetett irodalmi egység: míg a 4. versben a szakasz fı témáját egyfajta elırevetítéssel
jelenti ki a szerzı, magának a szakasznak (1,5–2,18) két magyarázó része van
(1,5–14; 2,5–18), amelyet egy rövid parainesis választ el, és ugyanakkor köt össze.
KRISZTUS „NEVE” AZ ÓSZÖVETSÉG FÉNYÉBEN (ZSID 1,5–14)
133
134 Jaroslav Brož