Bibliai Imádságok - Gál Ferenc Hittudományi Főiskola

Isten valóságát, egzisztenciáját, szubsztanciáját. János ezt úgy mondja egyszerően:
Istennél volt, Isten volt az Ige. Pál pedig így: Isten formájában lévén… Istennel egyenlı.
Mirıl van tehát szó ebben a kifejezésben? Ismét az Atya és a Fiú hasonlíthatatlan
kapcsolatáról, egységérıl. Egy mai magyarázó szerint: „dinamikus szubsztanciális megfelelést,
összefüggést jelent”.
Mindkét kifejezésnél fontosnak érzem azt a törekvést felmutatni, hogy elıbb az allegorikus
magyarázat, majd a filozófia nyelvének használata az intertestamentális zsidóság
hitében hogyan próbálta egyrészt óvni Isten transzcendenciáját; a korábbi kanonikus szövegek
materiális kifejezései, és képzetei helyett hogyan használ szinonimákat, elvont
fogalmakat, sejtelmes kifejezéseket. Ugyanakkor – és majd különösen az egyház – kénytelen
Isten immanenciájáról is vallani. Ezt a szinoptikusok a történeti anyaggal, Pál levelei
a preegzisztencia és testté létel hangsúlyozásával, János mindenek felett az Ige
testté lételével és itt lakozásával (hiszen ez a történeti anyag is) mondja el – míg a Zsidó
levél itt tárgyalt részei az elvont, filozofikus fogalmakkal; de ugyanazt mondják!
Tegyünk még egy kis kitérıt. Egy tanulmány (Habermann) kiemeli azt a fejléıdést,
mely az Isten személyérıl alkotott képeket ’értelmezi’. Ugyanis a héber szöveg ’celemdemuth-temunáh’
kifejezéseit a LXX következetesen eikón és homoióma (kép és hasonlóság)
szavakkal fordítja, és Habermann valószínőnek tartja, hogy inkább az ’alak’
és ’forma’ értelemben alkalmazza. Ugyanakkor ezek és hasonló szavak az Újszövetségben
már kevésbé materiális jelentésőek: a Kol 1-ben ezt olvassuk: eikón tou theou aoratou
(a láthatatlan Isten képe), a Fil 2-ben az ’isa theó’ (Istennek formájában lévén)
sokkal inkább ’létmódot’ határoz meg, Jellemzı, hogy ez elıbukkan a Jn 5,18-ban is:
„egyenlıvé tette magát Istennel”. Ugyanakkor azonban a Zsid Prológusa az Istennel való
teljes egyenlıség, megfelelés kifejezésére nem ezeket a szavakat használja – melyek
tehát már az Újszövetségben meggyökereztek – hanem a most tárgyalt apaygasma és
karaktér és hypostasis kifejezéseket. Ez is mutatja a Vorlage meghatározó szerepét a
szöveg fogalmazásában.
4. A következı kijelentés nem tőnik annyira egyedinek elsı hallásra: „aki hatalmas
szavával hordozza a mindenséget” (ferón te ta panta to rhémati tés dynameós aotou –
a tés dynameós gen.qualitativus, azért fordítják ily módon, nem pedig ’hatalma szavával’
módon). A gondolatlánc azonban mégiscsak egyedi. Mint láttuk, kifejezetten teremtésrıl
nem beszélt ez a Prológus, csak örökségrıl. Ugyanakkor az Ószövetség gondolataiban
– fıleg a költıi szövegekben – a teremtés a káosz megfékezését, legyızését jelenti. És
a megszemélyesített kaotikus hatalmakat azután is állandóan kordában kell tartani. Ezért
’hordozza’ a Fiú a mindenséget. Jellemzı, hogy Philo is használja például a ’ferein’ kifejezést
a teremtés igéjeként. De prózában is szól arról, hogy a világ fenntartása Istennek
állandó gondot, munkát jelent. (Quis rer 36). A SapSal-t bıvebben is idézem: „miképpen
maradhatott volna bármi is, ha te nem akarod, vagy állhatna fenn, amit nem te hívtál
létre? Megkímélsz mindent, mert a te tulajdonod, hatalmas Úr, minden élı barátja”
(11,24–26). A benSira 43,26 pedig így szól: „Az ı kedvéért jó úton vezeti mindezt az ı
angyala, és Igéje által tartja együtt a mindenséget”. (Részben egy mediatrix Dei, részben
a Logosz által.) És még az aethHénókhot is idézem: „Minden dolog megvallja hitét, és
köszönetet mond a Lelkek Ura elıtt, és teljes erıvel dicséri. Hangos hálaadás az étkük,
köszönetet mondanak, dicsérik és magasztalják a Lelkek Urának nevét örökkön örökké.
Ez az eskü uralja ıket; általa maradnak meg. Útaik is megmaradnak, és mőködésük nem
pusztul el.” Ugyanakkor – és ez is nagyon feltőnı – más iratokban ez a fenntartó funkció
egy másik hatalom vagy másik isten feladata: Philonál általában a megszemélyesített
Logoszé, (Plant 8; Somn 1,241), Nag Hammadi irataiban a Protennoiáé, a mandeus irodalomban
a Fiúé. A Zsidó Prológusban is a funkció a Fiúé, bár a hagyományos teológiai
gondolkozásban ez az Atyának tulajdonított feladat. Ismét tegyünk egy mondatos összehasonlítást
Jánossal: ott sem a kozmosz teremtésérıl olvasunk, hanem a mindenségérıl:
„minden általa lett” (ta panta). Összességében tehát ez is a Vorlage szerepe: a Fiúnak
nemcsak a teremtésben, hanem a teremtett világ fenntartásában is szerepe, netán fıszerepe
van.
5. A teremtıi és fenntartói szerep után pedig törvényszerően következnie kell a szoteriológiainak
is: „aki miután bőneinktıl megtisztított, a mennyei Felség jobbjára ült”.
(katharismon tón hamartión poiésamenos ekathisen en dexia tés megalosynés en hypsélois).
A mondat második része szó szerinti idézet a 110. zsoltárból.
6. A feltőnı itt az, hogy nem találjuk az inkarnációra és a passióra utaló kijelentéseket,
és persze a pokolra szállásra és a feltámadásra vonatkozókat sem, melyek pedig
a keresztyén kérügma régen használatos részei. Mellesleg megjegyzem, hogy a már sokszor
említett Fil 2, Kol 1, sıt a Jn 1 sem szól róla, Jn-nál legalább a testté létel szerepel.
A bőnöktıl való megtisztítás az Ószövetség ismert kifejezése (Lev 16,30: „ezen a napon
végeznek engesztelést értetek, hogy megtisztítsanak benneteket…”). A szenvedés és pokolra
szállás gondolata azonban nem kötıdik a Vorlage-ban ehhez a gondolatkörhöz –
Hénókh pokolra szállása más összefüggésben azért elıkerül az 1Pét 3-ban – de most túl
messze vezetne ennek a talányos péteri szövegnek magyarázása. A felhasznált irodalomban
azonban akár emanációról szólunk, akár a bölcsességrıl, Logoszról, doxáról,
hyposztázisról – mindegyik esetében elképzelhetetlen a szenvedés – így nem találkozunk
vele itt sem.
7. A 110. zsoltár szövegének felhasználása azonban már teljesen logikus és érthetı.
A feltámadás és a mennybemenetel – már a Fil 2-ben is – intronizáció az ısegyház
szemléletében. Csak egy szavára térek még ki részletesebben: ül a mennyei Felség jobbján.
Nem jelentıség nélküli ez a szó, hiszen kifejezi a megváltói munka befejezett voltát
(vö. 10,11kk), ugyanakkor az isteni hatalomban való teljes, egyenrangú részesedést. Nem
véletlenül szerepel a Credo szövegében a Krisztus-esemény lépéseinek felsorolása között.
Ott már teljes egységbe foglalva találjuk a különbözı iratok többféle kijelentéseit.
Foglaljuk össze végül az Exordium szerepét és sajátos voltát. Mint prológus – egy
hatalmas nyitánnyal – kiemel bennünket a hétköznapok történéseibıl, sıt a történelem
eseményeibıl is, és megmutatja a történelmet is megalapozó isteni bázist: a Fiú személyét,
méltóságát, funkcióját; preegzisztens, jelenbeli és eszkhatologikus aspektusban
is. Felkészít arra az ünnepi és szent alkalomra, amirıl a levél központi üzenete szól: az
örök Fıpap áldozatának ismeretére és elfogadására.
És ha egyik oldalról jeleztem, hogy mennyire társtalan, önálló és egyedi az Újszövetség
sok iratával szemben, talán sikerült érzékeltetnem, hogy nem ’elızmények nélküli’,
mégsem társtalan az üzenete: az Ószövetség némely részében, és még inkább az
A ZSIDÓ LEVÉL 1,1–3 „KRISZTUS-HIMNUSZA”
175
176 Herczeg Pál