Bibliai Imádságok - Gál Ferenc Hittudományi Főiskola

„Paraklétosz” elküldésére vonatkozó reflexiónak köszönhetı, akirıl a búcsúbeszéd többször
is ígéret formájában beszél. 18 Másképp mondva: A János evangélium olyan elbeszélıt
hoz létre, akit egyrészt – „földi mivoltában” – Jézus különlegesen módon kitüntetett
tanítványaként (21,24) mutat be, 19 és aki másrészt – Lélekben – olyan eseményeket
is el tud mondani, amelyek a teremtés kezdeténél, sıt a Fiú és az Atya dialógusában
mentek végbe, vagyis végsı soron olyan elbeszélıt konstruál, aki képes „Istenbe” tekinteni.
Azon szöveghelyek közül, ahol János evangéliuma a „Pártfogóról”, a Praklétoszról
beszél, akinek a Fiú távozása után kell a tanítványokhoz eljönnie, témánk szempontjából
talán a Jn 14,15–31 a legfontosabb. A búcsúzkodó Jézus megígéri a tanítványoknak az
Atyától küldött „Paraklétoszt”, aki mindörökké velük marad (14,16), és akit az „igazság
Lelkeként” (14,17) jellemez. İ nemcsak a tanítványokkal, hanem bennük is marad. E
Pártfogó pedig, akit a 14,26 „Szentléleknek” nevez, 20 a tanítványokat „tanítani” és mindenre
„emlékeztetni” fogja, amit Jézus valaha mondott nekik. Éppen e kijelentés második
fele idézi fel világosan a 2,17.21–22. versek már tárgyalt elbeszélıi kommentárjait.
Ott a tanítványok „visszaemlékezésérıl” volt szó, amely lehetıvé tette számukra a Jézussal
kapcsolatos események értelmezését. Ez az „emlékezés” itt éppúgy, mint ott, Jézus
feltámadásával kapcsolódik össze, és azzal, hogy az Atyához megy. Pozitíve azonban
csak itt, a 14. fejezetben mondja ki János, hogy az Atyához való visszatérés a Lélek
elküldését is jelenti. Ez a jövendölés a 20,19–23 szakaszban teljesedik majd be. Ezt a
próféciát viszik tovább a Pártfogóra vonatkozó ezt követı kijelentések. A 15,26 a „Paraklétoszt”
újra az „igazság Lelkének” nevezi. İ tesz bizonyságot Jézusról – ám ennek
megfelelıen a tanítványoknak is tanúságot kell tenniük. Nem lehetséges-e, hogy e háttér
tudatában az egész János evangéliumot a „szeretett tanítvány” Jézusról szóló „tanúságtételeként”
kell felfognunk? Bárhogy is keletkezett konkrétan, a szöveg önmagát mint
a szeretett tanítvány „igaz tanúságát” fogja fel, ahogy a záró megjegyzésben értésünkre
is adja: „Ez az a tanítvány, aki bizonyságot tesz ezekrıl, és megírta ezeket, és tudjuk,
hogy igaz az ı bizonyságtétele” (Jn 21,24). A János evangélium tehát annak az igazság
Lelkébıl fogant bizonyságtételeként fogja fel magát, aki Jézus utolsó övéivel elköltött
vacsoráján úgy „hajolt rá Jézus kebelére” (13,25), ahogyan a Fiú „az Atya kebelén van”
(Jn 1,18b). S amint a Fiú az „Atya egzegétájává” lett (Jn 1,18), ugyanúgy a negyedik
evangélium elbeszélıjeként a szeretett tanítványt a „Fiú egzegétájaként” foghatjuk fel.
Ez azonban ismét csak azért lehetséges, mert az „igazság Lelkében” lakozónak érzi magát,
aki nemcsak ıt, hanem minden tanítványt „elvezet a teljes igazságra” (16,13).
Így érthetı meg a János evangélium korábban már említett szabadsága. Átvesz ugyan
bizonyos elemeket a hagyományból, de megváltoztatja, átalakítja, átírja ıket, sıt olyan
dolgokat is elbeszél, amelyek túl vannak a történelmi hihetıség határán. Ám ha ezt teszi,
az nem puszta önkényesség (és nem is az elbeszélıképesség fogyatékosságából fakad).
Azért tesz így, mert „a Fiú egzegéziseként” fogja fel magát, amely egzegézis az „igazság
Lelkében” megy végbe; a Lélek pedig „azokat mondja, amiket hall, és az eljövendı dolgokat
is kijelenti” (16,13). A Fiúról tett tanúságtételként – aki viszont az Atyáról tett tanúságot
– a szöveg szeretné bevezetni az olvasóit is abba a látásmódba, amely saját Jézus-ábrázolását
meghatározza. A negyedik evangélium szerint Jézus konkrét földi életében,
annak idıbeli és térbeli határai között Isten Fiának dicsısége – ez által pedig Isten
dicsısége – vált láthatóvá. Ebben az érelemben nem csak az indokolt, hogy a negyedik
evangéliumot Alexandriai Kelemenhez csatlakozva „pneumatikus evangéliumnak” gondoljuk.
Ha a misztikát „az isteni vagy transzcendens valóság értelmi megismerést felülmúló,
közvetlen megtapasztalásaként” 21 határozzuk meg, akkor a János evangélium
olyan szövegként interpretálható, amely el kívánja érni, hogy olvasói „lássák” Istennek
dicsıségét, amelyet a Jézusra mint inkarnálódott Logoszra vonatkozó hívı szemléletükben
tapasztalnak meg – és így misztikus szemlélésig emelkedjenek fel.
Benyik György fordítása
18
A János evangélium Paraklétoszról szóló részeirıl bıvebben lásd: C. DIETZFELBINGER, Paraklet
und theologischer Anspruch im Johannesevangelium, ZThK 82 (1985) 389–409; C. DIETZFEL-
BINGER, Der Abschied des Kommenden: Eine Auslegung der johanneischen Abschiedsreden
(WUNT 95), Tübingen 1997, 202–226.
19
A szeretett tanítványról a közelmúltból lásd: H. THYEN, Der Jünger, den Jesus liebte, in: H.
THYEN, Studien zum Corpus Iohanneum (WUNT 214), Tübingen 2007, 603–622 [a kötet további
irodalommal is szolgál].
20
A „Paraklétosz” és a „Szentlélek” azonosításáról lásd H. THYEN, Der Heilige Geist als paraklhto",
in: H. THYEN, Studien zum Corpus Iohanneum (WUNT 214), Tübingen 2007, 663–688.
21
O. STEGGINK, „Misztika” szócikk, in: Praktisches Lexikon der Spiritualität, Freiburg et al.
1992, 904–910, különösen: 906. A „misztika” fogalma mindazonáltal sok problémát rejt magában,
és egymástól nagyon eltérı konnotációi vannak; olyannyira, hogy itt is nagyon tartózkodóan bánok
vele. A témáról lásd pl.: K. SCHOLTISSEK, Mystik im Neuen Testament? Exegetisch-theologische
Bausteine, in: GuL 75 (2002) 281–292. 363–382, különösen: 281–286. Scholtissek is érzékel
misztikus dimenziókat a János evangéliumban, és ezzel összefüggésben az Isten bennünk
lakozásáról szóló jánosi kijelentéseket (369–374), továbbá a Jn 1,3–5 versekben kifejezésre jutó
„kozmikus misztikát” hangsúlyozza. A máshova esı hangsúlyok miatt Scholtissek fejtegetései
gondolataim különösen értékes kiegészítései.
JÁNOS – A „PNEUMATIKUS EVANGÉLIUM”
93
94 Tobias Nicklas