Osservatorio letterario ANNO 14. – NN. 73/74 MARZ.-APR./MAGG ...

De inkább lepj meg ha csendes a hajnal.
Rég el vagyok már készülve mindenre.
Legyen úgy, ahogy Ő akarja. És Te.
Akkor maradnék megcsalt és elárvult
Ha nem történne meg találkozásunk.
Az «Ébresztgetések» c. kötetből ( 1991., saját kiadás)
Botár Attila (1944) ― Veszprém
ÚJABB FÉLCÉDULÁK
XXVI.
Egy mákgubóban. Vagy egy csillagon.
De oltalmazlak csontjaimra vásván,
lángocska Isten: védlek, nyugtatom
reszketeg fényed, s rejtegetlek, Árvám.
XXVII.
Hangod fénye kandallózsarátnok.
Ilyenkor tél van. Pelyhek tévelyegnek
az ablakon túl. Kóvályogva állok:
hová is tettem ujját a bekecsnek –
XXVIII.
A gyámolított faj, e modernek
hogy milyen messze értünk, tanúsítják:
diófáról mézet szüretelnek,
és négy kerékre szerelik a hintát.
XXIX.
Tarisznyájába dugta a holdat.
De el sem indult, mállott ina, izma.
Ibolyát most alulról szagolgat.
Talán a hold. A hold is csak tarisznya.
XXX.
E láthatatlan, szép erszényesek
tanácskozását szigorúan őrzöm.
Herélt agyamnál nincs hűségesebb:
unalmuk trónján fejtsék le a bőröm.
NOTA: Idő közben megjelent a múltkori számunkban
bemutatott legújabb, Éneklő nyomokért c. verseskötetében.
Erdős Olga (1977) ― Hódmezővásárhely
III. FÁZIS A SZŰZBEN
Barázdát billeget
homlokomra a Hold
(III. fázis a Szűzben
vagy a Mérlegben).
Két csík jelzi csak.
Nem ránc még, csupán
nyom – szemöldöktől
felfelé, úgy másfél centisen.
A tükör előtt állva nézem
magam, s érzem még,
hogy a csípős gyömbértea
bizsergeti nyelvem, míg
az ablakon túl, hó alatt
halkul a város, s bennem
lassan robbanni készül
a lappangó feszültség.
(2010. 01. 07.)
Gyöngyös Imre (1932) ― Wellington
(Új-zéland)
A CSÓK
Csókol-e állat? Az orra, a nyelve, ha ízlel, aromák
friss keveréke megőrzi az állati társa kilétét;
csókol az ember is, ámde a csókja jelenthet ezer mást:
szépnek az élvezetét adagolja agyunkba, gyönyört gyújt;
csókkal akarjuk egyéni magunkat ajánlani másnak.
Csók: az egyén idegélete általi közlekedés, mely
társra találva viszonyt alapoz s emel éteri szintre
s ezzel az ember emelkedik állati szintje fölé!
Rettenetes, hogy az emberiség erkölcse lerontja
ezt a magas, nemes áhitatot megadó csoda csókot:
Iskarióti tanúja a harminc véres ezüstje!
Wellington 2009-11-18
SHAKESPEARE-SOROZAT– VIII.
William Shakespeare (1564-1616)
Shakespeare 7. Sonnet
Lo, in the orient when the gracious light
Lifts up his burning head, each under eye
Doth homage to his new-appearing sight,
Serving with looks his sacred majesty;
And having climb’d the steep-up heavenly hill,
Resembling strong youth in his middle age,
Yet mortal looks adore his beauty still,
Attending on his golden pilgrimage;
But when from highmost pitch, with weary car,
Like feeble age he reeleth from the day,
The eyes, ‘fore duteous, now converted are
From his low tract and look another way;
So thou, thyself outgoing in thy noon,
Unlook’d on diest, unless thou get a son.
Szabó Lőrinc fordítása
Nézd, mikor emeli égő fejét
keleten a kegyes fény, a szemek
feléje fordulnak s a visszatért
szent felségen hódolva csüggenek;
s mikor, mint erős, érett ifjú a
meredek égi ormon halad át,
még mindig földiek imádata
figyeli arany zarándoklatát;
de mikor a csúcsról, mint gyönge agg,
fáradt szekerén éjnek dől megint,
alacsony útjára már nem tapad
OSSERVATORIO LETTERARIO Ferrara e l’Altrove ANNO XIV – NN. 73/74 MARZ.-APR./MAGG.-GIU. 2010
121