Osservatorio letterario ANNO 14. – NN. 73/74 MARZ.-APR./MAGG ...

velem, hogy négy kutyát eltartani, sok pénzbe kerül.
Ahol ennyinek jut, jut ennek a kicsinek is, jelentette ki a
macskák nevelőanyja, és szólt nekem, mit mondott a
szomszéd. Én hiába kacérkodtam vele, engem nem
szólított meg. Amióta Abát az ő kívánságára
figyelmeztettem, hogy nem viselkedhet állat módjára,
tudta, hogy velem nem lehet normálisan beszélni.
Gida akkurátusan be volt oltva, már nagyon az én
kutyám volt, csak éppen került. Ezt nem értettem, de a
rejtély megoldódott: Bumbi emlékezett arra, hogy ki
akartam kergetni, és mivel ő is bujdokolt előlem az
együtt eltöltött évek ellenére, Gida is óvatosan elkerült,
amikor tehette.
Ezúttal én kerestem elő a szakkönyvet, mert a
főállatorvos sehogy sem tudott rájönni, mi légyen az eb
faja. Nem volt igazán egyszerű feladat, de a nagy
kutyáskönyvet addig dúltam, amíg be nem
bizonyosodott, hogy alapvetően mindössze kétféle őse
van. Végigvettem a fajtajellemzőket, és megtaláltam a
simaszőrű foxit. A foltok, a fogak, a fejforma, a szőrzet
árulkodott. És árulkodott más is. Amint eljött a tavasz,
és a mélyben megmozdult az élet, Gida nekiveselkedett
az előkertnek, és őrületes tempóban ásni kezdett. A
párom a téboly határán járt, én pedig örültem, hogy
végre valami új. Rövidesen hat megölt pocok feküdt a
hátán szép rendben, egymás mellett.
Eleinte ez volt a baj, de Gida olyan lelkesen mutatta
be a zsákmányt a mamának, hogy alig néhány dorgáló
szóval megúszta a vadászatokat.
Gidát elkaptam, megsimogattam. Bumbinak mozgott
a szája, biztosan figyelmeztette, de a simogatás
felidézte a gyerekben a gyógyítót, és megnyalta a
kezemet. Ügyes vagy, Gida, mondtam, és újra
simogattam. Okos, mondtam elismerő bólogatással, és
megsimogattam megint. Gida okos, fejeztem be a
magasztalást, és elmondtam, milyen rendesek ezek a
foxi-gének, hogy a rágcsálókat kivadásztatták Gidával a
földből.
A másik ági ősöket elég nehéz volt megtalálni. A
hátsó lábain nyilvánvaló nyomai voltak valamiféle agár
elődnek. Arról nem beszélve, hogy addig nem ismert
sebességgel szaladgált, szökellt, kiugrott az utcára,
visszaugrott, játszadozott. A mellkasa is a foxi ősöket
formázta, az ereje és a vadászszenvedélye is. Még
napokig előhúzott a talajból pockokat, és olyan
gondosan fektette őket egymás mellé, hogy egy
szavunk sem lehetett. Egyszer csak megtaláltam az
angol agárt a kutyáskönyvben. Nagyon hasonló volt, de
nem az igazi. Akárhogy mixeltem a simaszőrű foxival,
valami nem stimmelt. Az összképben volt valami, ami
zavart.
A párom már heves kirohanásokat intézett
vizsgálódásom ellen, aminek okát sosem tudtam meg,
lényeg, hogy zavarta. Mire jó egy ilyen nagy
kutyáskönyv? Arra, hogy rájöjjünk, van valamilyen
agárféle, ami nincs benne. És egyszer csak előkerült
gyors egymásutánban néhány képeslapban és
tévéműsorban valaki, akire rámutatott a hitves: ott van
Gida!
(Korábban az angol falkavadászatok ebeihez
hasonlította, és abban sem nagyon tévedett, mert
egészében tekintve valóban emlékeztetett rájuk.)
A foxin kívül a magyar agárra hasonlított a
legjobban. Még jobban, mint az angol agárra, főleg,
hogy növekedvén erőteljesebb lett. A sajtóban hirtelen
feltűnt jószág neve magyar agár volt. Ritkaság,
hungarikum, megvédendő, mert a kommunizmus alatt
nacionalizmus vádjával keveredésre és kipusztulásra
ítélt kutyafaj valódi magyar termék, a miénk, akár a puli
és a kerecsensólyom.
Hogy a felfedezett két ősön kívül van még valami
Gidában, eléggé valószínű, de hogy ennek a két
vadásznak a keverékére hasonlít a legjobban, való igaz.
Ennek ellenére a párom ősellenségként kezelte
negyedik ebünket, ám amikor az anyósom
meglátogatott bennünket, és egyszer meglepetten
felkiáltott, hogy milyen szép kutya, kié az, ott a
kertben, egyből polgárjogot nyert a legkisebb kisfiam.
Ha az anyósomnak tetszik, akkor a páromnak szép,
ez tiszta sor.
*
Szerk. Megj.: A tisztelt Olvasók találkozhatnak az
elbeszélésben állatokkal kapcsolatban az „aki” vonatkozó
névmással, amely helyesen „ami” lenne. Mivel itt az állatok
emberként jönnek számításba – N.B. a valóságban sajnos az
állatok sokkal emberibbek maguknál az embereknél! – az író
ezért él ezzel – a nyelvtanilag helytelen – névmáshasználattal.
Tormay Cécile (1876-1937)
A RÉGI HÁZ
(Budapest, 1914.)
12.) Folytatjuk
OSSERVATORIO LETTERARIO Ferrara e l’Altrove ANNO XIV – NN. 73/74 MARZ.-APR./MAGG.-GIU. 2010
131
II.
Az ablakon át vakító, fehér
világosság jött be a szobába.
Odakinn tél lett egy éjszaka alatt és a két gyerek
összedugta a fejét. Tavaly óta elfelejtették, hogy milyen
a tél.
Lenn hidegen, zölden csúszott a nagy víz a fehér
partok között. És fehér volt szemközt a várhegy is. A
bástyák pereme, a tetők széle, a tornyok csúcsa
minden, ami éles és hegyes volt, tompa lett, letört a
hóban.
A Boldogasszony templomtornya Annáé volt. A
helyőrségi templom a kis Kristófé. Régen megosztoztak
rajtuk, onnan a gyerekszoba ablakából és mert Kristóf
toporzékolt, Anna neki adta a budai városház zsindelyes
tornyát is és a csillagvizsgálót a Gellérthegyen. Csak a
Jezsuita-lépcsőt tartotta meg magának.
— De az is az enyém — mondotta a fiú telhetetlenül
—, különben megmondom Tininek, hogy mikor fodrászt
játszottunk, lenyírtad a kendőjéről a rojtot.
— Én pedig megmondom, hogy beleköptél az írnok
poharába. Nem, nem adom! — Anna olyan erősen
megrázta a fejét, hogy szőke haja össze-vissza
keveredett a szeme előtt. A Jezsuita-lépcsőt semmiért
sem adta volna oda. Azon kapaszkodott föl az út a
várba, Sebestyén bácsihoz. És ő sokszor átnézett hozzá
a gyerekszoba ablakából. Reggel, mikor fölébredt, két
kezével integetett a túlsó partra. Esténként faggyú
gyertyát tett az ablakdeszkára: hadd lássa Sebestyén
bácsi, hogy gondol reá.
Ulwing Sebestyén ilyenkor a túloldalról felelt.
Meggyújtott egy kis szalmát a vár bástyafalán és a sűrű