Osservatorio letterario ANNO 14. – NN. 73/74 MARZ.-APR./MAGG ...

mindjárt elhányja magát. Egyelőre azzal volt elfoglalva,
hogy rászánja magát a mosdásra. Az én gyomrom is
meglódult. Mivel adott állapotában nem tudott kiugrani
a kádból, langyos vizet kevertem neki, és a zuhannyal
megmostam.
Eleinte ordított, mintha nyúznám, később
elhallgatott, és ijedten nézelődött. Amikor végre
teljesen tiszta lett, kitettem a kád mellé. Végignézett
magán, és el volt ragadtatva, hiszen még a hóna alatt
is tiszta volt.
Attól kezdve rajongott értem. Megértette, mit jelent,
ha az embernek apja van.
Volt valami, amit Aja nem tudott. Az, hogy amikor
éjszaka dolgoztam vagy olvastam, Lonci időnként
szexre hívott engem, mivel az ivartalanítás a hölgy
macskáknál csak a fogamzóképességet szünteti meg, a
többi marad. Nagyon nehezen értette meg, hogy az
apja vagyok, és ami nála nem, az nálam igenis
vérfertőzés, szó sem lehet róla. A hívó kurrogó hangot
már széllel szemben is felismertem, amikor Lonci
megszólította a páromat: Arrrnya!
Most meg mit akar?, mérgelődött a konyhában az
asszony.
Nincs bent a szakkönyvben, sajnos, sajnos –
válaszoltam a hívságos áltudások fölött állók iróniájával.
– Téged hív. Követte Loncit, aki oda vezette a
vizesedényhez, ami csontszáraz volt.
Ettől kezdve Loncinak be nem állt a szája. Amikor
Aja nem volt a közelben, engem szólítgatott. Errrnye!,
hívott, és ha nem ugrottam azonnal, rám kiabált:
Errrnye!!!
Amikor bejött az ablakon először a nagy kajaosztó iránt
érdeklődött: Aja? Némán figyeltem. Aja! Csend. Akkor
tette fel a várt kérdést: Eje?
Itt vagyok, kislányom, mondtam, erre szaladt hozzám,
az ölembe ugrott, és mint egy szőrös dinamó nyomban
zümmögni kezdett.
Rajtam kívül a sugárzóan jóindulatú Bernáttal volt
meghitt viszonyban, néhányszor őt is csábította szexre,
amit a hatalmas ordas farkas egyáltalán nem volt képes
akceptálni. Neki a kis szürke szőrős Lonci néni volt, akit
védenie kellett mindenkitől. Lonci ezt az érzelmet úgy
viszonozta, hogy szeretett Bernát tarkójához simulva
aludni. Erre azonban csak akkor nyílt lehetőség, amikor
Aja nem volt otthon, és én titokban beengedtem
Bernátot.
Észre kellett venni, hogy Loncival valami nincs
rendben. Kinyújtott hátsó lábait fölhúzta a hasához, és
néha egy-egy éles jjajj!!! Szakadt ki belőle.
Kórházba vittem, de az orvosnak fogalma sem volt,
mi lehet ez, ilyen nincs a szakkönyvekben.
Felírt valami gyógyszert, kiváltottuk, Loncival
megetettük, az állapota nem romlott, de Gidával nem
volt hajlandó játszani. Egyszer csak rászokott arra, hogy
az oldalán heverjen. Mivel az állapota nem javult,
megint bevittem a kórházba, ahol a helyzetet bölcsen
felmérő orvos azt mondta: „nyilván abszolút családtag”.
A kislányom, magyaráztam egy aggódó atya
tremorjával a hangomban. Nem ígérek semmit, mondta
az orvos, de mindent megteszek. Ideje volt, hogy
megnyugtasson, amennyire ez lehetséges volt, mert
Loncika nemcsak vérzett már, hanem fogyni is kezdett.
Kapott kúptól kezdve mindent, és lassan gyógyulni
látszott. Tulajdonképpen olyan volt, mintha teljesen
rendbejött volna, de mellső lábait makacsul kinyújtva
tartotta, de nem ez volt a fontos, hanem, hogy a
hátsókat járásra is használta, és mindenhova követett
minket.
*
Két betegünk volt. Lonci gyógyulásában rendületlenül
bíztam, Gida azonban rémes állapotban volt. Hogy
mivel próbálták agyonverni, nem derült ki, de jó okunk
volt feltételezni, hogy valami komolyabb botfélével.
Amikor valami nyeles kerti szerszámot megpillantott a
kezünkben, parányira összehúzta magát, és rázta a
reszketés.
Az első napon csak néhány gazt szedtem ki a
sebeiből, elegyengettem a lábait, kötözgettem. Amit
elsősegélyből hajdan megtanultam, jól jött. A bordáival
nem tudtam mit kezdeni. Sovány volt, tisztán látszottak
még csaknem kopasz kis testén a csontok. A bal oldala
a gerinc alatt be volt törve. Amikor a tarackot és a
hasonló gazokat szedegettem ki, összerándult és sírt,
de a bordáiról csak annyit tudtam, hogy embernél nem
szabad ráfeküdni a bordatörésre, és a legegyszerűbb a
törés fölött ragtapasszal rögzíteni és nyugalomban
tartani.
Gida tehát feküdt a jobb oldalán, amikor megkapta a
tejet, oldalvást beledugta a fejét, úgy ivott. Más nem
kellett neki.
Amikor sikerült végeznem a sebtisztítással,
megsimogattam a fejét. Annyira gyengéden, amennyire
egy ilyen kis jószágot csak lehet. Becsukta a szemét.
Még néhányat simogattam rajta, eltűnt kis pofájáról az
aggódás, elaludt.
A két nagy öreg időnként megszemlélte a kicsit. Amikor
nem kuporogtam mellette, megnyalogatták.
Ebcsont beforr, és valóban, kezdett gömbölyödni,
lehetett látni, hogy a lábai jól forrtak össze. Seborvosi
büszkeségem az egekbe emelkedett, már csak a bordái
izgattak. Fogalmam sem volt, hogyan fognak a
beszakadt bordák a helyükre kerülni. Egyszer csak azt
vettük észre, hogy Gida áll. Megsimítottam a bordáját,
nyifogott. Mivel nem tudtam tenni semmit, a
természetre bíztam a megoldást. A páromra ugyanis
egyáltalán nem lehetett. Hevesen tiltakozott a jövevény
ellen. Minden lehető és lehetetlen érvet felsorolt ellene,
amivel megkeményített, és nem hagytam. Mielőtt
valóban elajándékozta volna, elvittem beoltatni.
Ezt a kis kölyköt még nem lehet beoltani, mondta a
főállatorvos, összes jószágaink háziorvosa. Majd két hét
múlva. Akkor kértem tőle egy üres oltási igazolványt
Gida névre azzal, hogy az én tulajdonom, és ha beoltja,
majd belebélyegzi az eseményt. Miután megértette,
miben fondorkodom, azt mondta, tulajdonképpen
mindegy, házanként két kutyát engedélyeztek. Mivel
Bernátot a hitves a maga nevére íratta, és Bumbival
nem vállaltam anyakönyvi közösséget, Aba és Gida volt
az enyém.
A két hét gyorsan elszállt, és közben többször is
megkeresték a szomszédok a páromat, mit akarunk
tenni az új kutyával, és hogyhogy nem altatjuk el.
Kiüzentem nekik, hogy engem kérdezzenek.
Engem valamiért nem kérdeztek, azonban
megbízható helyről megtudtuk, ki dobta be Gidát.
Persze, hogy az, aki elaltatta Morzsit, hogy majd
egyszer gyerekük lesz. Időnként megszólította a
páromat, akivel könnyebben remélt szót érteni, mint
130
OSSERVATORIO LETTERARIO Ferrara e l’Altrove ANNO XIV – NN. 73/74 MARZ.-APR./MAGG.-GIU. 2010