Osservatorio letterario ANNO 14. – NN. 73/74 MARZ.-APR./MAGG ...

A beláthatatlan történelem előtti idők elsápadt
kultúrájáról már lehetetlen teljes képet adni, viszont a
történeti emberiség világa már jóval közelebb esik
hozzánk és lépten-nyomon meg-megszólal onnan való
örökségünkben. Így tehát az egy pár-ezer éves árjának
nevezett mitológiát is a matriarchális korban
kiformálódott természet-szemlélet későbbi képződményének
kell tekinteni. Olyan ez az örökség valójában,
mint a római jog kincse: valami lidérces messze fény,
az elfelejtett dolgok felrémlő emlékezete, cuius non
extat memoria ut iam dominum non habet.
Az egyetemes Anya, Nagyasszony idejéből való
emlékekről szóló írások abból a korból valók, mielőtt a
nemek értékének egykori, ősi egyensúlyát, a
matriarchális szemlélet még korábbi túlsúlyát, vagy
egyeduralmát felváltotta volna a férfi nem előtérbe
állítása, a mindenbe belevitt általános patriarchalizmus.
Tágabb szempontból nézve, úgy tűnik, hogy a női
függőségi szerepet alapjában véve nem egyedül a
„férfiak történelme diktálta” hanem merőben az
archaikus világszemlélet korszakának gyökeres
megváltozása s az utána beköszöntő sajátos világkép
kialakulása. Melynek következményeként ― az
Egyetemes Anya tiszteletének rovására ―, a férfi
isteneket tisztelő új kultuszáramlat a nők szerepét a
társadalomban kiszabta.
Mégis ennek ellenére számtalan nemzedékek sora
évszázadokon át továbbra is csorbátlanul megőrizte s
adta tovább a régi anyajogú hagyományokat az ősi
örökséget. De már mi sokszor értetlenül állunk előttük,
mint valami letűnt korszak ásatag maradványai előtt,
csak tapogatjuk ezeket a dolgokat, mint vak a hajnalt,
coecus de colore módra. De lassanként majd csak
kinyílik a szemünk. Seneca bölcs ember volt,
megmondta: „El fog jőni az az idő, amikor az utókor
csodálkozni fog azon, hogy-hogy nem voltunk tisztában
annyira a nyilvánvaló dolgokkal.”
A régi népek életében szokásos matriarchális rend
metafizikai alapja az az előttük nyilvánvaló tény, hogy a
származás és a világ kialakulása a női princípiumra
megy vissza. Más szóval az ősi hagyományokban a
legelsőnek feltűnő és meggondolkoztató mozzanat az,
hogy minden kezdet nő-elemű. Nem is lehet másképp,
mert ami a kezdetből támad, annak meg kell születnie,
még pedig anyától. Így van ez akkor is, ha a
születéshez elég ő maga.
Ugyancsak a világ matriarchális rendjére utal, hogy a
kezdetben első helyen az egyetemes Anya egy ősanya
személye állt. Mindaddig, míg a férfi nem fölénybe
kerülése véget vetett e korábbi keletű egyetemes
világnézetnek és a vele járó életrendnek. Az eredeti
anyajogú rendet elkezdte gyengíteni, majd teljesen
háttérbe szorítani az új patriarchális irányzat, melytől
fogva a mindenek felett álló Ősanya a hitvese, testvére
lett az atya-istennek. Sőt ezek után az egyetemes Anya
egykori szimbólumát: a Holdat, a Vénuszt hol nőnek,
hol pedig férfinak mondták. Viszont a magyar
néphitben továbbra is megmaradt nőnek, anyának.
Mindezekkel összhangban nevezi egy középkori
keresztyén himnusz a Napot csak testvérünknek, de a
Holdat már nagyobb rangot mutató szóval egyenesen
„asszonynénénknek” hívja. De ez a himnusz nem
Asszonynénénk előtt késztet a legmélyebb meghajlásra,
mint gondolnánk, hanem a Nap-hold sorát egy másik
asszonnyal: a mi Nagyasszonyunkkal, a Földdel zárja
be. „Légy magasztalva, nagy Isten, testvérünkkel a
Nappal, asszonynénénkkel a Holddal, húgainkkal, a
csillagokkal, süvünkkel, a széllel, ángyikánkkal, a vízzel,
urunk-bátyánkkal, a tűzzel, a mi nagy Asszonyunkkal, a
földdel.” Egy közismert allegorikus képzet alapján a
holdsarló csakugyan a szentségtartó félhold lesz, ha
megtölti az élet vize. Aphrodite-Vénusznak a kezével
kínálja az örökélet italát.
De hogy közelebb kerüljünk a magunk
hagyományaihoz, Magyar Adorján a lelkiismeretről szóló
szép könyvecskéjében az ősanya leginkább a Föld-anya
szellemeként szerepel. De emellett mint a vizek
istennőjét is emlegeti az élet anyját, a napisten Apolló
párját: a mesék Gyöngyszín Ilonáját. Most hát őmiatta
kell itt valamit elmondani abból, hogy miért van neki
csakugyan igaza. Ezért oda kell szállni, ahol a jelen és a
múlt egybeér, valahol a szavak titkainak világába. Mert
az a világ titkokat őriz. De úgy, hogy akárki bármikor
meghallgathatja a suttogásukat. Most azt, amit a Nap
feleségéről, testvéréről, vagy éppen a leányáról
mondanak. Mert az a gondolat, amit allegórikus nyelven
„női-princípiumnak” neveznek, azzal ezek is
egybeesnek.
Ezek után nézzük a nevét: Ilonát. Az ilo-ilu szó
értelme élet, tehát szükségképpen anya. De ha az ilo -
ilyenképpen „Anya”, akkor az anyaságot az a-na (vagy
ne-nő-né) teszi nyilvánvalóvá, amiben nemcsak a nő,
néni szavunkat kell felfedezni, hanem azt is, hogy ő az,
aki ápol-nevel, és akitől az egész nép származik. A
teljes név: Ilo + na, tehát az Élet Anyja. Nagyjából így
értették a nevét, akkor is, amikor Helénának mondták,
s végeredményben itt kell keresni Seléné (Hold)
nevének az értelmét is.
A Boldogasszony-eszmény tiszta gyémántját
összetörték, lekerült a fű alá, s ott összevegyült az új
vallás tiszta, eszményi Máriájának a nevével, s új néven
élt tovább a magyar vallás legszebb személye. Nincs
nála semmi magasztosabb, mert minden anya szent, az
anyák kötik össze azt, ami mulandó bennünk, a
halhatatlansággal, és az örök anya az igazság minden
jó tettünkben, ő a melegség, gyengédség, szeretet
minden érzésünkben és ő a fény a világosság minden
gondolatunkban.
Hiszen amióta az ember az igazat, a jót, meg a
szépet keresi, a szépség mögé mindig odaképzel valami
fényből, színekből szövődött sugárzó alakot. Hívták már
Tündérszép Ilonának is. Nálunk a nevét gyöngyszínnek
mondjuk s nem gyöngyszínűnek. Minthogy rózsaszín az
ága a galagonyának vagy égszínkék Mária felső ruhája.
Ezért áll Ilona Mária képében ― akkor is, ha Vénusznak
nevezik. Ismeretes, a Madonnát rendszerint égszínkék
köntösbe öltöztetik, igaz Raffaellónak van zöldbe
öltöztetett Madonnája is.
A színek el tudják mondani, miért éppen gyöngyszín
ez a Tündérszép Ilona. Először is gyöngy, az pedig a
tenger legnagyobb, legszebb kincse, mert a napon, a
fényben az örök fény gyermekei: a szivárvány színei
tündökölnek rajta. Szemnek szebbet nem lehet találni:
a gyöngy a végtelen tenger virága. Ha tehát szépségre
éppen a gyönggyel akarunk utalni, ez alig volna
másképp lehetséges, mint hogy a gyöngynek a színét
emlegetjük. Így tehát Gyöngyszín Ilona nevében a
164
OSSERVATORIO LETTERARIO Ferrara e l’Altrove ANNO XIV – NN. 73/74 MARZ.-APR./MAGG.-GIU. 2010