Osservatorio letterario ANNO 14. – NN. 73/74 MARZ.-APR./MAGG ...

mérges? kérdezte azért visszafordulva. Ugyan ―
mondta a medve ―, odament hozzá és leharapta a
gyümölcs egyik végét. A többit, a jóval nagyobbik részt,
együtt fogyasztották el Vadmacskacsontjával. Úgy
ették, ahogy a szerelmesek szokták. Azt a végét,
amelyet a medve kikezdett, a fiú ette. A végén összeért
a szájuk, nem tudták, hogy a gyümölcs édesebb-e vagy
amit éreznek?
Ám a leány ezután sem volt hajlandó a fiú
kunyhójában együtt hemperegni. Még nem csináltál
semmilyen hőstettet. Igaz mondta a fiú és csak
kóválygott, tekergett, hol a tóparton, hol az erdőben.
Semmi alkalom nem adódott hőstettre sokáig. Amikor
visszatért szomorúan látta vadmacskáját, hol egy nála
idősebb, hol egy vele egykorú, hol egy nála is fiatalabb
legénnyel a fűben hemperegni. Az én ajándékomat
viseled, és másokkal hemperegsz? ― Vonta
felelősségre. Azzal játszadozok, akivel akarok, egyelőre
még nem költöztem be a kalyibádba. S újra csak azt
emlegette ―, csinálj valami hőstettet- akkor majd csak
veled hentergek.
Végre alkalom kínálkozott erre. Betelepedett a tóba
egy óriási vidra és pusztítani kezdte a halakat. Hiába
vadásztak rá, nem tudták elejteni és megszabadulni
tőle. A fiú, aki kitűnő úszó volt, ekkor halak pikkelyét
ragasztgatta testéhez és bement a tóba, jó közel ahhoz,
ahol kifolyása volt a tónak. Amikor a vidra észrevette,
utána eredt, hogy elkapja, ám a fiú gyorsabb volt s
kilépett a kövek közé. Az állat utána eredt, ám az
alacsony vízben ügyetlenül mozgott,és a fiú egy
nagydarab kővel fejbe csapta, és akár agyon is üthette
volna. Aztán mégis meghagyta az életét. De
megígértette vele, hogy soha többé nem jön vissza az ő
vizükbe. Nem fogsz éhen halni, gyere mutatok neked
egy sokkal nagyobb tavat, abban annyi hal van, hogy
degeszre eheted magad minden nap. Elvitte a közeli
nagy vízhez, és beleeresztette a vidrát. Ám az állat sem
volt hálátlan, amikor jóllakott szájában apró
halacskákkal tért vissza, s megajándékozta velük a fiút.
Siess, fuss velük vissza a ti tavatokba, ezek még
kibírják egy darabig tátogva, aztán ott majd
elszaporodnak. Annyi sok jó halatok lesz, amennyi
azelőtt sosem volt. Így is tett. Vidrafiúnak ezentúl neve
is lett, s társa is, hiszen Vadmacskacsontja sem
ellenkezett többé. Ugye tetszik a kunyhónk? Kérdezte,
miután már néhány éjszakát együtt hemperegtek. Ugye
elég lesz kettőnknek? Mire a leány csak annyit válaszolt,
hármunknak, négyünknek, ötünknek, hatunknak,
hetünknek is majd.
Czakó Gábor (1942) — Budapest
CSODASZER
Szépasszony kertjében fura,
fenyőmanószerű növénykék
növögettek. Zöldek, mi több,
örökzöldek voltak, ám mindössze
három arasznyiak, és egyetlen,
függőleges ágat hajtottak, amely minden sorban négynégy,
egymásra merőleges tűlevéllel büszkélkedett.
– Mi ez? – kérdezte Rezesorrú Drámaíró, midőn a
társaság sereghajójaként kilépni készült a kapun. Éppen
a kapubálvány és a járda kicsi szünetében tört föl egy
ilyen furcsa növényke.
– Vakondűző fű – felelte Szépasszony. Újéktól kaptam,
akik itt föntebb a második szomszédaim. Ők rendkívül
szorgalmas olvasók, de nem a maga műveit, hanem a
hirdetési nyomtatványokat böngészik. Lelkesednek az
újdonságokért, és mindegyiket kipróbálják. Egy tövet
hoztak tavasszal, de már mindenütt fölütötte a fejét.
Szívesen adok magának is. Hozzam az ásót?
– Hm, hm – dörmögte Rezesorrú Drámaíró, s inkább
lehajolt a különös növényhez. – És amióta ez a micsoda
megtelepedett a kertjében, azóta nincsen vakond? –
Fölállt, körülnézett a Hold és a kerti lámpa kettős
világításában.
Szépasszony búcsúpuszit nyomott vendége arcára.
– Azelőtt sem volt.
CÉLZÁS
A temetés után hamar szétszéledtek az elhagyott
szeretők, a hat feleség, a letagadott gyermekek, az
átejtett üzletfelek. Rezesorrú Drámaíró és néhány
cimborája azért csak leült egy liter forraltbor köré a
Sírvavigadóban. Kegyeletből, merthát mégsem kutyát
kapartak el a januári hóviharban. Fölelevenítgették a
néhai különb-különb gaztetteit, s oly hosszú lett a sor,
hogy még a negyedénél sem tartottak, amikor
harmadik kancsót is ki kellett hozatniok. Reménykedve,
hátha a fahéj, a szegfűszeg, a forró bor föllobbant
valami jót is az elhúnytról. Hiába, Agg Hírlapíró, az
utolsó nap tanúja is olyan gyalázatot kellett, meséljen,
amit nem bírna el a nyomdafesték.
– Palkó örökké a biztosra ment – tűnődött Édesszájú
Lóorvos az asztalfőn, és kitágult orrcimpával bűzölgette
pohara illatait.
– Szerintem nem is hibázta el – bólintott a végórák
tanúja.
Szitányi György (1941) — Gödöllő
SZŐRŐS GYEREKEIM–XII.
Lonci akkor kötődött hozzám
ennyire, amikor bélhurutot
kapott. Kértem a hitvest, adjon
valami vízhatlan dobozt, amiben elvihetem az orvoshoz.
Kaptam egy vékony kartondobozt.
Nem viccből kértem vízhatlant, emeltem fel a
hangomat, hanem azért, mert ha átázik, nem tudom
cipelni. Ez van, közölte a pár éles hangon, és sietve
elvonult. Megkértem Loncit, hogy amennyire lehet,
tartsa vissza tüneteit. Két kezemben a dobozzal, abban
Loncival, akinek a biztonság kedvéért a nyakát is
fogtam, levágtattam a lépcsőn, miután bejelentettem,
hogy a hátsó ajtón jövök sürgős esettel. Oda felé alig
néhány csöpp tünet éktelenkedett a doboz alján, s
mivel a kislány undorodott tőle, egy kevéske fehére
ingemen is. Lonci megkapta az injekciót, futottam vele
vissza. Alig tíz méter után már krémszínű nadrágomon
is óriási tünet éktelenkedett, és csöpögött a
szandálomra. Mintha valaki a végtelenbe vitte volna a
házunkat, az egyébként rövid út sehogy sem akart
véget érni.
Mire hazaértünk, szétázott a doboz, infernális volt a
helyzet, a fülig tünetben úszó Loncit bevágtam a kádba,
leszórtam magamról mindent, és láttam, hogy a lányka
OSSERVATORIO LETTERARIO Ferrara e l’Altrove ANNO XIV – NN. 73/74 MARZ.-APR./MAGG.-GIU. 2010
129