Mikes International - Hollandiai Magyar Szövetség

VIII. évfolyam, 2. szám Mikes International Volume VIII., Issue 2.
_____________________________________________________________________________________
Katolikus Szemle
1972.
XXIV. évfolyam 4. szám
ILLYÉS, ELEMÉR :
A GONDOLAT SZABADSÁGA
Mai magyar líra Erdélyben
« A szabadságot csak gondolataink óvják. »
(Hervay Gizella)
A hazai és határokon kívüli magyarnyelvű sajtó újabban sokat foglalkozik a romániai magyar líra modern irányzataival, a
fiatalabb írónemzedék neoavantgardista kísérleteivel. Ugyanakkor szó esik az újfajta lírát művelő írógeneráció költészetének
közös jegyeiről, mint amilyen a formabontó kísérlet és formakeresés, jobbanmondva az esztétika klasszikus kettősségének, a
formának és a tartalomnak a szétfeszítése, a nyelv struktúrájának a felbontása és nyelvi szertelenség, a gondolatiság térhódítása
(intellektualizmus), a történelem felidézése (történelemfilozófia), az általános nyugtalanság, a társadalmi valóság szenvedélyes
keresése, humanista-erkölcsi magartartás, prófétai szólam, az etika hirdetése a kor embertelenségeivel szemben, s ugyanakkor
korunk ellentmondásokkal és kétségekkel tele problémáinak a megoldására való törekvés.
A romániai magyar líra megújhodását az irodalomkritikusok az 1957-58-as évekre, az úgynevezett első Forrásnemzedék
(Lászlóffy Aladár, Szilágyi Domokos, Hervay Gizella, Jancsik Pál, Veress Zoltán, Páll Lajos Fábián Sándor) fellépésének az
idejére vezetik vissza. De vajon forradalmi-e ez a líra olyan értelemben, hogy a költők másként írnak vagy írhatnak ma, mint az
előző korszakok költői írtak? Adott-e valóban valami újat az 1945 után indult költőnemzedék a hagyománygazdag és sajátos
színezetű erdélyi magyar lírának? Ha sorra vesszük a kritériumokat, vagy éppen összegezzük az alkotó elemeket, melyek az új
erdélyi lírát « forradalmivá » avatták, akkor ugyanazokat a jelenségeket észlelhetjük, amelyek a világlírában már évtizedekkel
ezelőtt lejátszódtak.
Az új költői világnyelv, a világlíra forradalmi szakasza 1908-ban, Ezra Pound első verseskötetével kezdődött és pár évvel
utána Apollinaire, Majakovszkij, Ungaretti, T. S. Eliot és Paszternak fellépésével folytatódott. Egymástól függetlenül, de
hasonló feladatokkal, közös tudattal és ugyanabban az időben született meg az új költészet. A történelmi tapasztalatok talaján
egyfajta költői lelkiismeret alakul ki. Közös magatartás, mely James Joyce-tól a kubista-intellektuálista nyelvet, Kafkától és a
szürrealistáktól a lélekelemzést, a szimbolizmustól a szavak zeneiségét, Rimbaud-tól az etikát, Rilketől az empirikus
világképet, Majakovszkijtól és József Attilától a humanista-szocialista szemléletet és Eliot-tól — már a húszas években — a
gondolati lírát és a mély keresztény vallásosságot vette át. A modern világlíra felszámolja a régi konvenciókat, szakítani kíván
a hagyományokkal, de ugyanakkor — paradoxként — aggodalommal foglalkozik, a pusztulásnak indult hagyományok
megmentésével. Erős kötöttséget érez a szülőföldhöz (mint például a nyugatnémet líra), mélyen szocialista-humanista tartalmú
(szovjet líra) és végül tiltakozó-romboló, kamaszosan nonkonformista (beatnik líra).
Neoavantgardizmus, neodadaizmus, vagy neoszürrealizmus-e tehát, ami forradalmian új az erdélyi magyar lírában? A
németnyelvű lírában például már a 30-40-es években jelen vannak a neo-avantgarde irányzatok, a költők szakítanak a
társadalmi konvenciókkal és önnön világuk kialakítására törekszenek. Ugyanezek a jelenségek észlelhetők az akkori francia,
vagy olasz lírában is.
A keleteurópai országokban a történelmi feltételek merőben más útra terelték az irodalmat. Amíg nyugaton a költők 1945
után a háborúban megtört ember lelki problémáival voltak elfoglalva, a keleteurópai országok tematikáját a politikum
sajátította ki. Erdélyben a magyar költők egy része elhallgatott (Bartalis János, Olosz Lajos, Varró Dezső), vagy művészi
pályájuk közepén megtorpantak (Tompa László). Azok pedig, akik tovább írtak, vállalták, vagy vállalniuk kellett Gaál Gábor
irodalompolitikáját, a pártideológiához való elkötelezettséget (Horváth Imre, Kiss Jenő, Szemlér Ferenc, Szabédí László,
Horváth István). A költőnek ki kellet kapcsolnia verséből az « egyéni, személyes » jelleget, hogy jobban « szolgálhasson » és a
társadalom « hasznára » válhasson. Hosszú idő telt el, amíg a korszak ideológiával terhelt írói ismét önmagukra találtak.
« S bűnhődöm én, mert agyam ellen hittem én,
nem a saját zeném susogtam. Másokét ».
_____________________________________________________________________________________
© Copyright Mikes International 2001-2008 135