Mikes International - Hollandiai Magyar Szövetség

VIII. évfolyam, 2. szám Mikes International Volume VIII., Issue 2.
_____________________________________________________________________________________
amelyben továbbra is magukra találhattak. Hiszen a latin deklamáció és a magyar intonáció metaforikus átviteleiben ott
neszezett továbbra is az, ami addig is közös volt: a szakrális esztétikai élmény bizonyossága. „E gyakorlatnak halálos döfés
volt a II. Vatikáni Zsinat reformja: az 1970-es évek elejétől megszűnt a latin nyelvű misézés, az előadók azóta nem hallották,
nem is énekelték a latin nyelvű énekeket, a iaşi püspök előírta a kizárólagos román nyelvű éneklést” — írja Dobszay László a
lemez kísérő szövegében. Húsz évvel később nyomokban még megtalálták ezt a hagyományt. Persze nem tömeges előadásban
s kissé már megkopottan. „Akármilyen szomorú, ez az emlékezet most már néhány éven belül véglegesen ki fog hullani.
Európa elveszít valamit, ami visszahozhatatlanul nagyszerű” — olvashatjuk ugyanott.
A lemez tanúságtétel arról, hogy elveszíthető, az első után, a második anyanyelv is. Kiegészítésül moldvai balladák
szólalnak meg a lemezen, azt bizonyítandó, hogy nem csak magyar és latin nyelvű énekeik, de világi és szakrális
zenekultúrájuk is a lélek mélyéből eredő közös forrásból fakad. A lemezen egyebe között a II. gregorián mise Kyriejét énekli
egy 79 éves bogdánfalvi paraszt saját harmóniumkíséretével. „Ifjú korában kántor volt - írja Dobszay - bár a kottát nem ismeri.
A felvételen egy öreg, rossz tüdejű ember énekét és játékát halljuk, sokak számára talán riasztó és esztétikailag élvezhetetlen
előadást. De népzenei füllel hallgatva, mintha egy közel keleti vagy rituális éneket hallanánk, meggyőző hittel, megindító
buzgósággal és a külső gyengeségen is átütő belső intenzitással. Nem volt szívünk elhagyni a lemezről: ha másnak nem,
tekintsük egy elpusztított kultúra utolsó üzenetének...”
A korabeli, Bartók és Kodály művészetét támadó uralkodó ideológia és pártpolitika megpecsételte az erdélyi modern
magyar zenei mozgalom sorsát is. A hegedűművész és karmester Nagy István, aki egyben a kórusművészet esztétikájában is
érdemben tette le voksát, Kamarakórusa tragikus végéről így nyilatkozott 1981-ben: „Ma már nagyon különösnek és szinte
hihetetlennek tűnik, hogy Bartókot is formalizmussal vádolták. Idézek: «Erdély magyar zeneszerzői sokáig éltek és élnek ma is
Bartók — minden konstruktív népi gyökerei mellett — sok formalista, néha anarchisztikus vagy népiségével éles ellentétben
levő, túlzott individualisztikus vonásokat mutató, valamint Kodály túlnyomólag jobbágyi, részint klerikális kultúrkörbe tartózó
művészetének hatása alatt.» Bartóknak persze a post mortem ítélet nem ártott. Annál többet nekem, mert egyre nagyobb
akadályok gördültek utamba. Íme néhány: A Diákház nagytermében nem tarthattam hangversenyt. Ok: az énekkar felkarcolja a
pódium parkettjét. (...) Nem sokára egy hét-nyolc tagú bizottság előtt kellett védekeznem a vád ellen, hogy formalista
művészetet terjesztek. Kérdésemre, hogy melyek ezek a művek, csak egyet tudtak felhozni: Bartók II. vonósnégyesét. Erre a
minden esztétikai elemzést nélkülöző egyéni véleményre csak azt felelhettem, hogy én nem tartom annak. És ezzel már a
Bartók-hangversenyeknek is befellegzett, de még tíz évig volt erőm megbirkózni a homályból fel-felbukkanó nehézségekkel.
Hangversenyeket rendeztem, és továbbra is énekeltettem Bartók műveit, legalább egyik kitűzött célomat elértem: néhány
kivétellel megszólaltathattam Bartók összes kórusművét. Azonban a sok küzdelem nagyon kifárasztott, le kellett mondanom
további hangversenyekről, és 1958-ban búcsút vettem énekkaromtól”. 55
Elfelejtett esztétikák
A fővárosok vonzásai és taszításai történetében gyakran feledésbe merültek olyan esztétikai munkák, amelyeknek a
tudományos hitelessége máig megőrizte időszerűségét. Mindenekelőtt Brassai Sámuelnek, Erdély kiváló polihisztorának az
esztétikájára gondolunk. Mikó Imre könyvén kívül 56 az utókor elég mostohán kezeli ez irányú munkásságát. Esztétikai írásaira
még az erdélyi lexikális kutatás sem tér ki bővebben 57 A MEL sem újította fel a Brassai szócikket, a róla szóló szakirodalmat
is csak 1957-ig ismeri. 58 Pedig a Logika lélektani alapon fejtegetve (Pest, 1858); a Magyar vagy cigány zene (Kolozsvár, 1860);
c. munkáin kívül esztétikai főművéről, A gyönyörűségről, amelyet a szépmívek szemlélése vagy hallása okoz bennünk, őmaga
55 Nagy István (Csíkszereda, 1907. júl. 5. – 1983. jan. 5. Kolozsvár) – karmester, hegedűművész, zenetanár. A magyar zenei anyanyelv, az
eredeti népi dalkultúra jelentős művelője. Már marosvásárhelyi tanárként megszervezi iskolájának fiú vegyeskarát, amellyel a reneszánsz és a
modern magyar kórusművészet tolmácsolójává válik. Ezt a munkát magasabb szinten folytatja a kolozsvári tanítóképzősök országos hírűvé
emelt vegyeskarával, valamint a nevét viselő énekkarral. Az Énekszó, Erdélyi Iskola, Ifjú Erdély, Néptanítók Lapja, Művelődési Útmutató –
Művelődés, Igaz Szó, Korunk, Lucrări de Muzicologie, Utunk hasábjain s a Zenetudományi írások c. kötetben közölt írásai a zenei
anyanyelv, a zenepedagógia és az énekkari kultúra kérdéseivel foglalkoztak (Három írás – A felfedezés öröme; Harminc év multán is; Bartók
felé – in: Zenetudományi írások szerk. Benkő András, Kriterion, Bukarest, 1983). Vö. RMIL. B.A. szignó
56 Mikó Imre, Az utolsó erdélyi polihisztor, Kriterion, Bukarest 1971
57 „1971-ben jelent meg és rövidesen két kiadást ért meg Mikó Imre könyve, Az utolsó erdélyi polihisztor (Száz dokumentum és történet
Brassai Sámuelről), ez a Brassai-breviárium és mozaikkövekből összerakott Brassai-portré. Munkásságát pozitívan értékeli több román
nyelvű akadémiai kiadvány, részletesebben Kovács Józsefnek Mikó Imre könyve kapcsán írt dolgozata (Anuarul Institutului de Istorie şi
Arheologie, Kv. 1972. 479-82.). A polihisztorok korát lezáró Brassai tudományos polémiáival, nevelői példájával, nyelvművelő
szenvedélyével mint néplapalapító és mint világlapszerkesztő van jelen nemzetiségi közéletünkben” olvashatjuk a szerző önjellemzésében.
Lásd: RMILe Brassai Sámuel emlékezete címszót, M.I. szignóvall)
58 Az idevágó címszó vége: Irod. Fitz József: B. 5. (Bp., 1911); Gál Kelemen: B. 5. (Kolozsvár, 1926); Boros György: Dr. B. S. élete
(Kolozsvár, 1927); Mikó Imre: B. S., az utolsó erdélyi polihisztor (Korunk, 1957).
_____________________________________________________________________________________
© Copyright Mikes International 2001-2008 27