Mikes International - Hollandiai Magyar Szövetség

VIII. évfolyam, 2. szám Mikes International Volume VIII., Issue 2.
_____________________________________________________________________________________
DEMETER M., ATTILA : TÍZ ÉVES A KOLOZSVÁRI PRO PHILOSOPHIA ALAPÍTVÁNY
A pártállami diktatúrák nem szenvedhették a filozófiát.
Az ún. „polgári filozófiát” a filozófiatörténet tanszékekre száműzték, mint a burzsoá érdekek alantas képviselőjét, amelynek
a proletáruralom feltételei között maximum történeti értéke lehet. A „munkásosztály” hivatalos ideológiája a marxizmusleninizmus,
a dialektikus és történelmi materializmus stb. volt, s ezek valamilyen helyi adaptációja számított Kelet-Európa
minden egykori csatlósállamában bevett ideológiának.
Mivel azonban a régi rendszer, természetét tekintve alapvetően ideologikus volt, s mert a totalitarizmus az ideológia totális
uralmát is jelentette (a kommunizmus volt az első olyan uralmi forma a világtörténelemben, amely belülről, gondolatilag is
uralni akarta az embereket), a polgári filozófia mégis valami olyasmiként tűnt fel, amitől félni kellett, hiszen alternatív
világszemléletet (pontosabban: szemléleteket) képviselt. Így aztán a Román Szocialista Köztársaságban polgári filozófiát a
nyolcvanas évek második felétől egyetemen nem is tanítottak — sem magyarul, sem románul.
Kétségtelen viszont, hogy a filozófia, éppen az üldöztetés miatt, olyan rangot és jelentőséget kapott Kelet-Európában,
amilyenről a nyugati, polgári demokráciában nem is álmodhatott. A polgári, vagyis liberális demokráciában nem az ideológia,
hanem a pluralizmus számít alapértéknek, így ez a rendszer mindenféle ideológiával, mindenféle világszemlélettel békésen
összefér: tiltani esetleg az antidemokratikus/totalitárius ideológiákat, s az ezek alapján szervezett politikai mozgalmakat
szokták, a filozófiát vagy filozófiákat azonban nem. Ennek azonban ára van: a filozófiára arrafelé nem úgy tekintenek, mint a
történelmi szükségszerűség ismeretében megalkotott egyetlen hiteles ideológiára, hanem mint szimpla véleményre, amely a
liberális demokráciát sem igazolni, sem cáfolni nem tudja. A szabadság látható módon fontosabb demokratikus érték az
igazságnál.
Volt oka tehát annak, hogy a kilencvenes évek elején, rögtön a fordulat után, olyan nagy, mondhatni szokatlan érdeklődés
volt Kelet-Európában (Magyarországon, Romániában) a filozófia iránt. A térség lakosait, magyarokat, románokat egyaránt,
akut ideológiai ínség jellemezte, a filozófiai könyvek nagy példányszámban fogytak, az egyetemeken százak hallgattak
filozófiát. A régi rendszer azt a beidegződést alakította ki bennünk, hogy a problémáink ideológiai természetűek, s az ideológia
adhat rájuk végső választ.
Ez volt az a korszak, amikor Romániában is újraindul a filozófia egyetemi oktatása, először román, aztán magyar nyelven
— utóbbi természetesen a Babeş-Bolyai Tudományegyetemen.
1994-et írtunk, s ugyanilyen, kiállhatatlan téli idő volt, amikor négyen, másod- és harmadéves filozófia szakos
hallgatókként decemberben megjelentettük a Kellék című filozófiai folyóirat első számát — mai szemmel nézve egészen
elképesztő tipográfiai minőségben. Szándékunk az volt (legalábbis ezt mondogattuk egymásnak), hogy a filozófiát úgymond
popularizáljuk, a tiltás évei után egyfajta fórumot teremtsünk számára.
Nyilván, ifjú emberekként több volt bennünk fiatalos hévből, mint számításból és megfontolásból. Nem számoltunk, és nem
is számolhattunk azzal, hogy a demokrácia fokozatos kiépülése tájainkon is a filozófia politikai jelentőségét óhatatlanul
erodálni fogja. Azzal sem igen törődtünk, hogy maga az európai, kontinentális filozófia időközben egyfajta
bölcsészettudománnyá alakult, antikvárius foglalatossággá, ami leginkább saját történetével van elfoglalva, így éppen azt az
ideológiai tartalmat nem közvetíti immár, ami a „laikus” számára érdekessé tehette volna.
S végezetül nem számoltunk azzal sem (mert egyszerűen akkor még nem volt tudomásunk róla), hogy a filozófia
művelésének történeti hagyományai magyar nyelvterületen eléggé szakaszosak, a filozófia jelenléte ebben a kultúrában pedig
eseti és jelentéktelen. Ez utóbbi tényállás, miként másutt már leírtam, azt eredményezi, hogy a filozófia sajátos, kultúrkritikai
szemléletmódja máig sem szervesült ebben a kultúrában, hogy a kulturális öndefiníciónknak máig sem része a filozófia, s hogy
kulturális önértelmezésünknek ma is inkább az irodalom, semmint a filozófia a közege. Magyarán: irodalmi típusú kultúránk
van, amelyből a teoretikus szegmens feltűnően hiányzik, s bizonyára hiányozni fog még egy ideig. Ez persze nem egy magyar
átok, inkább azt mondanám, hogy a kelet-európai népek kultúrájának közös jellemzője. Az viszont bizonyos, hogy ilyen
tekintetben a kelet-európai és nyugat-európai kultúrák között jól látható szerkezeti különbség van. Franciaországban Descartes
a kulturális örökség fontos és megkerülhetetlen része (ma is vannak francia karteziánusok, s a kartezianizmusnak szentelt
folyóiratok), számunkra viszont ő egy fura ember, aki azt hitte, hogy attól van, mert gondolkodik. Egy francia részéről persze
ez érthető és megbocsátható különcség.
Mindezt összerakva azt mondhatnám, hogy egy olyan kulturális közeghez próbáltunk szólni, ami ugyan nem ellenséges a
filozófiával szemben, de láthatóan közömbös.
Az, hogy egy nehezen emészthető hagyományt egy iránta közömbös kultúrában nehéz népszerűsíteni, csak fokozatosan,
lépésről-lépésre vált világossá számunkra. Ennek ellenére a filozófia népszerűsítésének szándékát nem adtuk föl, igyekeztünk
tematikus számokat szerkeszteni, lehetőleg népszerű témákról, és népszerű, esszéformában, anélkül, hogy mindeközben
_____________________________________________________________________________________
© Copyright Mikes International 2001-2008 32