Mikes International - Hollandiai Magyar Szövetség

VIII. évfolyam, 2. szám Mikes International Volume VIII., Issue 2.
_____________________________________________________________________________________
— írja Szemlér Ferenc, a megrendülés pillanatában. Az ideológia már nem játszik elsődleges szerepet a költészetben, de a
közelmúlt hibáiról még korai lenne írni. Így hát elbizonytalanodik, befelé fordul a költő, bölcselkedő aforizmákba, vagy a
természeti képek csendes rezignációjába menekül.
Az 1945 utáni első költőnemzedékhez tartozó Kányádi Sándor (1929) egy ideig közvetlen elődjei útját járja. Fiatal
idealizmussal lelkesedik az ötvenes évek pártideológiájáért, « agitatív » verseket ír, s aztán csalódottan rezignálódik, hiszen az
elnyomást és jogfosztást a szocializmus sem váltotta meg. Mégis helyt kell állni, s a történelem fordulataiban « végezni, amit
az idő ránk mér ». Valahogyan minden embernek meg kell találnia helyét a világban, végeznie kell a rámért feladatokat,
elsősorban a szülőföld tájékán, ahonnan csak « indulni lehet, s aki indul visszajöhet », ahol « még a sár is tiszta ». Kányádi az
1945 utáni romániai magyar lírában a hagyományfolytonosság első tudatos továbbvivője. A sokértelmű fogalom, az
elkötelezettség, Kányádinál elsősorban szülőföldjéhez, a Székelyföldhöz és népéhez való kötöttséget, s a kisebbségi lét
problémáival való azonosulást jelenti. Ez a mélyenszántó tájélmény ösztönzi a petőfis, népdal hangulatú versek írására is
(Bántani én nem akartalak, Lakodalmas). Petőfi mellett Tamási Áronnal és Illyés Gyulával is szoros rokonságban van.
Verseibe beleszövi a folklór elemeit, a ballada drámaiságát (Epilógus egy balladához). A szülőföld kérlelhetetlenül kemény
életkörülményei megtanították, hogy az embernek az állatnál is türelmesebben kell viselnie az elviselhetetlent:
« a ló, az eb beledöglenék,
az ember beleszokik. »
De az élniakarás, a létbe vetett konok, férfias hit kiérződik a rezignációból:
« ... megyünk bénán és némán,
ki feltartott, ki lehajtott fővel, de megyünk. »
Mert a tájat, ahonnan Kányádi érkezik, erős, vihartálló nép lakja:
« nem, láttam én még fában ennyi
önvédelmet és konokságot,
... melyről a fejsze
még holtában is visszapattan. »
Annál fájdalmasabb a paraszti életforma lassú, de feltartóztathatatlan pusztulásának a látványa:
« üres udvar, üres ház,
nyelv nélküli harangok
szomorúsága. »
E zárt világból, ahol az enyészet tanyát ütött, de ahova erőt meríteni újra meg újra visszatér a költő, messzire tekint és
meghúzza a vészharangokat:
« Dél van. Meghúzom sorra,
hogy tegyek valamit,
közömbös Európa
öblös harangjait. »
(Harangozó)
A világ közömbössége kiűzi a falu látszólagos csendjéből, szót emel fajtájáért az emberiség nevében, versei megtelnek erővel
és drámai feszültséggel, lírája egyszerre szokatlan hangot vált és bekapcsolódik a világlíra magasfeszültségű áramába
(Kikapcsolódás és a Függőleges lovak című kötetek). Apokaliptikus látomásokba, rettenetekbe tömöríti a történelem
borzalmait (Barbár szonettek, Apokrif ének). Vízióit szimbolikus természeti képekben, metaforákban eleveníti meg és hiszi,
hogy a rettenet felidézése intelemként szolgálhat az elembertelenedett időben. Kányádi jóhiszemű, pozitív, optimista költő.
Hisz az ember anyagfölötti győzelmében, de a józanság arányérzékével mérlegeli a tényeket. A tiszták hitével, bátran,
férfiasan, de illúziók nélkül kell szembenézni az « itt és most » problémáival (Kóbor kutya). Hirdetője a megalkuvás nélküli
gondolat szabadságának, mely szembe mer szállni az erőszakkal és kiszolgáltatottsággal (Néma, Másolat). De hit és kétely
váltogatja egymást Kányádi költészetében, lázadás és önbizalom, kétely és csendes belenyugvás, mert
« úgysincs már minek örüljünk,
maradék erőnket összeszedve alámerültünk. »
Hiába jöttek reményt csillogtató sirály seregek,
« Nem volt köztük egy égre kiáltó bátor
viharmadár. »
(Sirálytánc)
Éppoly kevésbé hisz a szó erejében:
_____________________________________________________________________________________
© Copyright Mikes International 2001-2008 136