collega - Károli Gáspár Református Egyetem

A halálbüntetés kérdése a kora újkori utópiákban és királytükrökben
cselekszik a leghelyesebben, ha a bûnöket
már kialakulni sem engedi.
Ennek érdekében olyan törvényeket
kell hozzon, amelyek nemcsak büntetik
a rosszat, de a jót is jutalmazzák,
illetve amelyek nemcsak ismertetik,
hogy mit szabad és mit nem,
hanem azt is megmondják, hogy miért,
vagyis amelyek nemcsak fenyegetnek
és ígérnek, de tanítanak és
nevelnek is. A nevelést Erasmus szerint
mindenekelõtt azzal kell kezdeni,
hogy az uralkodó példát mutat
azzal, hogy nem a gazdagságot, hanem
az erényeket becsüli a legtöbbre.
7
A bûnök nagy része ugyanis a
kapzsiságból és a pazarlásból származik,
ezért a fényûzést akár törvényileg
is meg lehet (bizonyos esetekben
pedig meg is kell) tiltani. Ugyanígy
kell eljárni a tétlenséggel és a tétlenekkel
szemben is: a léhûtõket
mint potenciális bûnözõket számûzni
kell az országból. 8 Ha a bûnt megelõzni
hivatott intézkedések (elõbb a
nevelés és a példamutatás, késõbb az
isteni vagy az emberi büntetéstõl való
félelem keltése) nem jártak eredménnyel,
akkor lehet a büntetések
tényleges alkalmazásához fordulni,
de még ekkor is ügyelni kell arra,
hogy minél kisebb sérelmet okozzunk,
mert ha a társadalom egészségét
kisebb fájdalmat okozó kúrával
is helyre lehet állítani (a tettest kisebb
büntetéssel is jó útra lehet téríteni),
akkor nem szabad nagyobb fájdalmat
okozó eljárást (büntetést) alkalmazni,
9 mint ahogy az orvos sem
metszi le a testrõl az ember azon tagját,
amely még gyógyítható. Ha viszont
a bûn akkora, hogy elkövetõjét
más módon nem lehet megakadályozni
abban, hogy ártson a társadalomnak,
akkor (de csak akkor) halálbüntetést
is igénybe lehet venni,
éppúgy, ahogy az orvos is végsõ
esetben le kell, hogy vágja a testrõl a
fertõzött tagot, ha a fertõzés terjedését
csak ezzel lehet megállítani és az
embert csak így lehet a betegségtõl (a
társadalmat a bûnözõtõl és a bûntõl)
megszabadítani. 10
Azokat a bûnöket azonban, amiket
a fejedelem ellen követnek el,
még ilyen esetekben is lehetõség szerint
meg kell bocsátania és a halálra
ítélt bûnösnek kegyelmet kell adnia
(noha a bûnös megérdemelné a halált),
mégpedig azért, hogy elkerülje
a személyes bosszú látszatát. De
egyébként is: „amiként a fejedelem,
úgy a törvény is legyen mindig készebb
a megbocsátásra, mint a büntetésre
… mert ha egy bûnös a helytelen
ítélet miatt megmenekül, a
büntetést meg lehet ismételni, de ha
valakit igazságtalanul elítélünk,
azon már többé nem lehet segíteni”. 11
[Megint csak nem lehet eléggé hangsúlyozni,
mennyire humánus elveket
vallott már a XVI. század elején
Rotterdami Erasmus, jóval Cesare
Beccaria elõtt; és ez még akkor is
igaz, ha a halálbüntetést a kor felfogásával
összhangban a konkrét bûntettek
viszonylag széles körére (tehát
az állam- és életellenes deliktumokon
kívüli egyéb bûntettek jó részére
is) kiszabhatónak tartotta.]
Végül Erasmus (szintén Platón
alapján) a törvények alkalmazására
vonatkozóan két elvet állít fel. Az elsõ
szerint a kisebb bûncselekményeket
ne toroljuk meg súlyosabb büntetéssel,
mint amekkora maga az elkövetett
deliktum volt, ezekben az esetekben
ugyanis arra nincs szükség. 12
Így például helytelen halálbüntetést
alkalmazni az egyszerû lopásra, mivel
ez a bûntett viszonylag jelentéktelen,
a szankció pedig ahhoz képest
aránytalanul súlyos és így igazságtalan.
A második elv viszont olyan esetekben,
amikor bizonyos bûncselekmények
elkövetésétõl más személyeket
csak ezáltal lehet elrettenteni,
„példaadó büntetésként” megengedi
a halálbüntetés alkalmazását is.
Figyelmeztet viszont Erasmus, hogy
az ilyen elrettentõ példamutató büntetéseket
csak visszafogottan szabad
igénybe venni, mert ha gyakran, sõt
rendszeresen alkalmazzuk õket, a
nép hozzájuk szokik, ami a büntetések
meghökkentõ-elrémisztõ voltát
és ezáltal annak félelmet keltõ (viszszatartó)
hatását annullálhatja. 13
Niccolò Machiavelli 14 (1469–1527)
kifejezetten a halálbüntetés helyességérõl
nem sokat elmélkedett, azt
ugyanis adottnak vette. Fõ mûve,
„A fejedelem” 15 egész szellemisége
ezt sugallja, hiszen ezen királytükör
az uralkodó számára bármilyen eszközt
megengedhetõnek tart hatalma
fenntartása érdekében. A fejedelem
szabadon indíthat háborút, köthet
szövetséget más államokkal egy harmadik
birodalom ellen, és azt szabadon
fel is bonthatja, barátait elárulhatja,
ha ez érdekében áll, és ha ezzel
uralmát inkább megszilárdítja, mint
gyengíti. A fejedelem Machiavelli
szerint uralma fenntartása érdekében
könyörületesnek kell, hogy látszódjon,
és ne kegyetlennek. Azonban
a könyörület néha kegyetlenség,
például akkor, ha nem fékezzük meg
azokat, akik az országot tetteikkel
romlásba döntik; a kegyetlenség viszont
lehet könyörületes, például ha
a békesség megõrzése érdekében alkalmaz
az uralkodó szigorú eszközöket.
Ezek közé tartoznak a kivég-
7 Például a hivatalokat nem árusítja ki pénzért, inkább az arra érdemeseknek juttatja; nem hivalkodik a vagyonával; nem él fényûzõ életet; stb.
8 Ebben az esetben Erasmusnál a számûzetés tehát nem büntetés, hanem a bûncselekmények elkövetését megelõzõ intézkedés. (Természetesen
emellett a számûzetés lehet egy már elkövetett deliktum szankciója is.)
9 Ezt a gondolatot szintén Beccariához kötik, de Erasmus ebben is megelõzte a talján tudóst.
10 „… mindent meg kell próbálni, … mielõtt a végsõ büntetéshez folyamodunk. Elõször érvekkel kell megakadályozni a bûnt, aztán a bosszúálló
istenektõl való félelemkeltéssel, s végül a büntetés iszonyúságával. Ha ezek eredménytelenek, folyamodjunk a büntetéshez, de csak olyanhoz,
amely megjavítja a vétkest, az életét azonban nem veszi el. Aztán ha ez sem használ, akkor mint fájdalmas és gyógyíthatatlan végtagot
vágjuk le a törvények testérõl, hogy az egészséges részek ne fertõzõdjenek meg általa.” (Rotterdami Erasmus: A keresztény fejedelem neveltetése,
106–107. o.)
11 I. m. 114. o.
12 Ezzel gyökeresen szemben áll például Hobbes véleménye, aki szerint „…ha az okozott rossz kisebb, mint az elkövetett bûntett természetes következményeként
elõálló haszon vagy elégedettség, ez kívül esik a definíció fogalmi körén, s nem a bûntett megtorlása, hanem inkább jutalom
vagy feloldozás. Mert a büntetés – jellege szerint – azt a célt szolgálja, hogy a törvény megtartására késztessen, ezt a célt azonban (ha a büntetés
kisebb, mint a törvényszegésbõl eredõ haszon) nem éri el, sõt éppen az ellenkezõ hatást váltja ki.” (Hobbes: Leviatán, Elsõ kötet 322. o.)
13 „A büntetés elrettentõ ereje ne az eltúlzott arányaiban legyen, hanem a szokatlanságában. Amit a közönség megszokott, az már nem is olyan
borzasztó. És nincs haszontalanabb dolog, mint a polgárokat hozzászoktatni a büntetésekhez.” (I. m. 111. o.)
14 Teljes nevén Niccolò di Bernardo dei Machiavelli.
15 „Il Principe”; élete fõ mûvét 1513 körül írta, nyomtatásban viszont csak halála után, 1532-ben jelent meg elõször.
2007. évi 2–3. szám
113