collega - Károli Gáspár Református Egyetem

A névváltoztatás modernkori szabályozástörténete Magyarországon
A második világháborút követõen
az 1933. évi rendelet hatályban tartása
mellett a belügyminiszter, Erdei
Ferenc egy új rendeletet bocsátott ki
névváltoztatási tárgyban. 9
Ez a jogszabály
a kérelmek elbírálását tekintve
érdemben nem hozott változást a
korábbiakhoz képest, sõt kifejezetten
utasították a hatóságokat, hogy az
1933-ban rögzített szabályokat alkalmazzák.
Eltérés a kérelem benyújtásának
rendezésében jelent meg azzal
a céllal, hogy a Belügyminisztériumba
lassabban (köztes hatóságon keresztül)
érkezzenek a kérelmek, és
olyan felszereltséggel, hogy a legfelsõbb
hatóságnak már csak a döntés
legyen a feladata.
„A szocialista államigazgatási
rendszer kialakulásával az ötvenes
években került sor a névváltoztatási
és az anyakönyvi igazgatási eljárás
szabályozására” – olvashatjuk Madari
Edit cikkében. 10 Így került sor a
11/1955. (II. 20.) MT számú rendelet
és annak végrehajtásáról rendelkezõ
2/1955. (IV. 23.) BM számú rendelet
kiadására, amelyek a névváltoztatás
új szabályait rögzítették az 1933-as és
az 1945-ös rendeletek hatályon kívül
helyezésével. Valójában e rendelkezések
sem hoztak jelentõs változást.
Az MT rendelet a családi név megváltoztatása
mellett immár az utónév
megváltoztatását is a belügyminiszter
hatáskörébe vonta, míg korábban
ennek egyetlen módja a vallásváltoztatás
volt. A névváltoztatási
tilalmak a végrehajtási rendelet 4. §-
ában kaptak helyet:
„Idegen hangzású, magyartalanul
képzett név, kettõs családi név,
történelmi név, régies írásmóddal
írott vagy olyan családi név felvételét,
amelyet már sok család visel –
különös méltánylást érdemlõ körülmények
kivételével – nem lehet engedélyezni.”
Látható, hogy az új rendelet megismétli
az 1933-ban rögzített tilalmakat.
Változást jelent, hogy a Belügyminisztérium
mérlegelési jogkörében
eljárva, különös méltánylást
érdemlõ esetekben kivételt tehet a tilalmak
alól. Szintén változás, hogy a
névváltoztatás útján nyert nevet
csak kivételesen lehet ismételten
megváltoztatni.
Nevezett rendeletek 2002. december
15-ig voltak hatályban, ezt követõen
a névváltoztatásra vonatkozó
szabályok az anyakönyvekrõl, a házasságkötési
eljárásról és a névviselésrõl
szóló 1982. évi 17. törvényerejû
rendeletben (továbbiakban Atvr.)
kaptak helyet.
A változás oka az alkotmánybírósági
„névhatározat” volt. 11
Az indítványozó
a következõkre hivatkozott:
„Úgy gondolja, hogy a névviselés
szorosan a személyhez kötött jog,
amely nem tehetõ függõvé a belügyminiszter
akaratától; a családi név
megválasztásánál sérelmezi továbbá
a külön engedélyezési kötelezettséget,
de alkotmányellenesnek tartja
azt is, hogy az állampolgárok nem
változtathatják meg tetszésük és belátásuk
szerint nevüket.” 12
Az Alkotmánybíróság ezzel kapcsolatban
határozatában kifejtette,
hogy „a közérdeket kifejezésre juttató
egységesség és a jogbiztonság elvére
figyelemmel önmagában nem
minõsíthetõ alkotmányellenesnek a
névválasztás, a névváltoztatás és a
névmódosítás tekintetében az állam
szabályozási joga. […] A törvényalkotónak
e tekintetben is egyidejûleg
kell alkotmányos követelményeket
kielégítõ korszerû szabályozással reális
esélyt biztosítania a személyhez
fûzõdõ jog részét képezõ névviselési
és névváltoztatási kérelmek teljesíthetõségére
és az egységes, biztonságos,
megbízható és kiszámítható
állami nyilvántartási rendszer megteremtésére.”
13 Ezekre való figyelemmel
az Alkotmánybíróság megállapította,
hogy a kapcsolódó rendeletek
„olyan engedélyezési jogköröket
tartalmaznak, amelyek nem választhatók
el a személyhez fûzõdõ jogoktól
és kötelességektõl, mely utóbbiak
pedig az állampolgárok alapvetõ jogai
és kötelességei körében vizsgálandók.
Ilyenekként pedig azokat
«törvényben kell szabályozni.»” 14
Ennek megfelelõen a 2002. évi
XLV. törvény hatályon kívül helyezte
a névváltoztatás tárgyában 1955-ben
megalkotott rendeleteket, és a szabályokat
az Atvr. rendelkezései közé illesztette
némi változtatással.
A névváltoztatás egyik tilalma
finomodott: az „idegen hangzású”
kifejezést felváltotta a „magyar hagyományoktól
eltérõ hangzású”
megfogalmazás. Kétségtelen, hogy
ez utóbbi tágabb kört jelent, hiszen a
hagyományok fogalomba beletartozhat
egy esetleg idegen hangzású név
is, gondolva itt például a nemzetiségiekre,
mivel elõfordulhat, hogy valaki
családja korábban viselt eredeti,
magyarosítás elõtti névformájához
kíván visszatérni. Egyebekben – a tilalmak
tekintetében nincs változás.
Kikerült a jogszabály szövegébõl
a névváltoztatások számára vonatkozó
korlátozás, immár korlátlan
számban lehet nevet változtatni, bár
az ismételt eljárás illetéke magasabb.
Az egy jogszabály keretei közt helyet
kapó szabályozás jelentõs segítséget
jelent mind a jogalkalmazóknak,
mind a nevüket változtatni
kívánóknak.
Az utónév megváltoztatásával
kapcsolatban – Szamel Lajos álláspontjával
egyetértve 15 – fel kell hívni
a figyelmet arra, hogy a 14 éven aluli
kiskorú utónevének szülõk általi
megváltoztatása, bár az anyakönyvezetõ
útján történik és a névmódosítás
fogalma alá soroltatott, tulajdonképpen
névváltoztatásnak minõsül.
E felfogással összhangban a
hatályos rendelkezések már nem
tartalmazzák e szabályt. Viszont a
teljeségre törekvés azt is megkívánja,
hogy a névváltoztatás utónévre
vonatkozó szabályainak idõbeli alakulását
bemutassuk.
A 23.908/1896. BM. számú rendelet
értelmében az utónév megváltoztatása
egyáltalában nem volt engedélyezhetõ.
Egyetlen módja volt az
utónév megváltozásának, ha az val-
9 5.151/1945. BM. sz. rendelet
10 Madari Edit, A névváltoztatási joggyakorlat, Belügyi Szemle, 1990/2. szám, 60.
11 58/2001 (XII. 7.) AB határozat – „névhatározat”
12 58/2001 (XII. 7.) AB határozat, Indokolás I. 2.
13 58/2001 (XII. 7.) AB határozat, Indokolás IV. 2. 4.
14 58/2001 (XII. 7.) AB határozat, Indokolás IV. 2. 5.
15 Szamel Lajos, A névviselés és a névváltoztatás, valamint anyakönyvezésünk jogi szabályozásának történeti áttekintése, Magyar Közigazgatás,
1993/12. szám, 751.
2007. évi 2–3. szám
151