Nyelvtudományi közlemények 65. kötet (1963)

128 FÓNAGY IVÁN—MAGDICS KLÁRA
egységek felé haladunk. Az egyes motívumok sorrendje, ismétlése,
variációja bizonyos törvényeknek van alávetve (funkció-törvény, a forma törvényei).
A beszéddallam kötöttsége ugyanakkor az egyszerű mondatnál
nagyobb egységek felé haladva egyre csökken. Az egymást
követő mondatok, beszédszakaszok hanglejtése egymástól tökéletesen
független. A beszéd folyamán is ismétlődnek egyes hanglejtésformák, de váltakozásukat,
ismétlődésüket nem határozzák meg szabályok. A hanglejtésformák
nem „fejlődnek" a beszélgetés folyamán. A variáció törvénye a beszédben
ismeretlen. A beszélgető vagy vitatkozó feleknek nem jutna eszébe, hogy
partnerük hanglejtésformáit megfelelő kontrapunkttal kísérjék, vagy átvegyék
és variálják zenei témáját. (Igen halvány nyoma az ilyen tendenciának az a
jelenség, melyet JESPERSEN (228) figyelt meg. Szerinte, ha két ember köszön egymásnak,
akkor csak az utóbb köszönő engedi le mondata végén alapszintre
a hangját.)
Senkisem veszi észre, ha a lekottázott beszélgetések, sportközvetítések
vagy tudományos előadások nagyobb dallamegységeit felcseréljük. (A biztonság
kedvéért erről kísérletek útján is meggyőződhetünk.) Zongoraversenyek, szimfóniák
egyes tételei nyilvánvaló módon nem cserélhetők fel ilyen önkényesen.
A zenei mű összefüggő egészet alkot. Kezdettől fogva bizonyos megoldás felé
tör. Zenei „cselekménye" van. Feszültségeket kelt, melyek feloldásra várnak.
A zenei műnek, vagy akárcsak a szimfóniák, szonáták, versenyek egyes tételeinek
megfelelő nagyobb hanglejtésegységeket a beszéd nem ismer.
Feltehető, hogy a zenei mű nagyobb fokú szervezettsége, kisebb entrópiája
folytán élvezetesebb a lezongorázott beszédhanglejtésnél, amint a zenei
hang is alighanem nagyobb redundanciájánál fogva kelt kellemesebb hatást
a zörejnél.
Amint mondottuk, a zene fogalmát leszűkítettük az európai zenének
a XIX. századdal lezáruló korszakára. A dodekafon zene nem keresi a „konszonáns"
hangközöket, a hangok egyenletes, atonális eloszlására törekszik.
A motívumok nincsenek alávetve a funkciótörvénynek, hiányzik a kötött
ritmus, hiányzik a horizontális kötöttség, a harmónia. Erősen csökken a motívumok
közötti következési valószínűség, nő a véletlen szerepe a kompozícióban.
Mindezek ellenére az atonális zene, a konkrét zene is abban különbözik
a beszédtől, hogy a teljes zenei mű valamiféle formális egységet képez. A. A.
MOLES, a modern zene kitűnő ismerője, információelméleti esztétikájában
a zene első dallamtörvényének tekinti a zenei szimbólumok ismétlődését az
időben: az egymást követő egységek nem függetlenek egymástól, „emlékeznek"
egymásra (120).
5.2.0 Van azonban ennek az igazságnak fonákja is. Más tekintetben a
zenei hangnak nagyobb a mozgáslehetősége, nagyobb a mozgási
szabadsága.
5.2.1 A beszéddallam lényegesen szűkebb hangterjedelemben
mozog a zenei dallamnál. A magyar beszélgetések hangterjedelme például
szext, a magyar tudományos felolvasásoké kvart.
Az egyes nyelvekben előforduló tipikus hanglejtésformák száma — ha
ezt a számot elvi és gyakorlati okokból nem is könnyű meghatározni (FÓNAGY—
MAGDICS 1963) — nem haladja meg (vagy el sem éri) a százas nagyságrendet.
A lehetséges zenei témák, motívumok száma végtelen, ha nem tudjuk meg-