Nyelvtudományi közlemények 65. kötet (1963)

242 ISMERTETÉSEK — SZEMLE
H. A. Gleason, Jr.: An Introduction to Descriptive Linguistics
New York, 1956. 389 + IX 1.
GLEASON munkája egyetemi előadások jegyzetéből nőtte ki magát sokat forgatott
kézikönyvvé az elmúlt évek folyamán. A munka joggal kiérdemelte a népszerűséget,
mert nemcsak kitűnő egyetemi tankönyvnek számít, hanem a szakember segédeszközévé
is vált, ugyanis igen tömören, jó példaanyaggal szemléltetve mutatja be a strukturalista
módszereket és a kutatások maradandó eredményeit. A könyv ezért hasznos szolgálatot
tesz saját hazáján túl is. Ezt bizonyítja a könyv orosz fordítása (FJIHCOH: BBe/jeHHe
B AeCKpHnTHBHyK) JiHHTBHCTHKy. MOCKBa. 1959).
A tárgyalt anyag beosztása nem túlságosan szerencsés, és kevéssé áttekinthető,
de a könyv e hibája részben menthető azzal, hogy eredeti célkitűzésének megfelelően
anyagkövető tankönyvnek készült, s benne a szerző magasabb fokon ismételve tárgyalja
a fonológiát és a morfológiát.
Címének megfelelően a mű a szinkronikus nyelvészettel foglalkozik elsősorban,
de vázlatosan foglalkozik a nyelvtörténet, a nyelvjáráskutatás, a nyelvek osztályozása,
az írástörténet kérdéseivel is és szól a nyelvről mint közlési folyamatról az információelmélet
tükrében. Habár ez utóbbi kérdések tárgyalásmódja szintén igen jó, olvasmányos
(különösen az információ-elméletről szóló fejezet: The Process of Communication, 266—
283), a szakember számára a leíró nyelvészetet tárgyaló fejezetek a legfontosabbak. Mind
a fonéma, mind a morféma lényegét és elemzését tárgyaló (sajnálatos módon osztott)
fejezetek kitűnő tájékoztatást adnak az anyagról. A szintaxisról szóló fejezet (128—142)
viszont még a tárgykör természetéhez és a kutatás színvonalához képest is túlságosan
elnagyolt. Az anglisták figyelmébe ajánlható az angol fonémarendszert tárgyaló korábbi
fontosabb munkák összehasonlító értékelése (Interprétations of English Phonemics
221—237).
A szerző az anyagot két alapelvből kiindulva fejti ki. Az egyik alapelv a hjelmslevi
tartalom (content) és kifejezés (expression) kettőssége, a másik a harrisi disztribúció elve.
Érdekes azonban, hogy HJELMSLEV és HARRIS neve a munkában elő sem fordul, pedig
GLEASON a mű végén igen bő irodalmi ismertetést és annotált útmutatást ad. Ez a hiányosság
még abban az esetben is kifogásolható, ha a két alapelvet általánosan ismertnek tekintette,
amelyek alkalmazásakor a külön forrásmegjelölés elhagyható. A hjelmslevi kategóriákat
különben a szerző a maga módján értelmezi, a tartalom nála a nyelvi funkció
és jelentés, a kifejezés pedig a nyelvi forma. A nyelvi jelenségek e két síkjához igen eredeti
módon a szókincset számítja hozzá harmadiknak, amely véleménye szerint (6) a tartalom
és a kifejezés közti minden különleges kapcsolatot magában foglalja. A jelentés szerepével
kapcsolatban GLEASON elég mérsékelt álláspontot képvisel, és többször hangoztatja,
ho gy a jelentést a gyakorlatban nem lehet a nyelvi elemzésekből kikapcsolni. Egyébként
a nyelvi vizsgálatok egyik végső céljának éppen a jelentés megismerését tartja (94).
Az ismertetett mű annyiban is meghaladja az átlag-tankönyvek színvonalát, hogy
a szerző saját gondolatai is nem egyszer helyet kapnak benne. GLEASON a fonéma meghatározásában
nagyjából J-ONESt követi ugyan, bár nem hangcsaládokról, hanem hangosztályokról
(class of sounds) beszél (az angol nyelv fonémarendszerének felvázolásában
nem JONES, hanem SMITH-TRAGER és FRIES nyomdokain jár); a fonémák azonosítását és
elemzését egyéni felfogásából kiindulva kísérli meg. A fonémákat a hangok olyan osztályának
tartja (12. fejezet), amelyek fonetikailag hasonlók, disztribúció szempontjából
pedig jellegzetes viszonyban állnak egymással. Ilyen disztribúciós viszony a szabad
variáció lehetősége (bizonyos határokon belül sokféle akusztikai és képzési változat),
a komplementáris disztribúció (meghatározott helyzet, amelyben a hangok sora közül
csak egy típus fordulhat elő) és valamely rendszerben való részvétel. Az első kritérium
naiv és szubjektív valami (ez utóbbit Gleason is elismeri, 1. 166.1.). A második lényegében
azonos a prágai iskola kombinatorikus variánsának fogalmával (nem téve különbséget
kombinatorikus és fakultatív változat között), s ez a harrisi koncepcióval azonos, amely
a fonológiából vett fogalmat a morfológiára is átviszi. Az elvek vitathatók ugyan, de
alkalmazásukat, azaz a fonémaelemzés gyakorlatát, igen szerencsés módon mutatja be
a 13. fejezet (Phonemie Analysis, 172—186. 1.).
Egyes részletkérdésekben kitűnő megfigyeléseket találunk. így GLEASON bebizonyítja,
hogy az angol és a héber határozott névelő funkciója — a közhittel ellentétben —
nagyon különbözik egymástól (155).
A szemléltető példaanyag legnagyobb része angol; utána a héber példaanyag
következik (átírásban). A héber szemléltetőanyag alapján a morfémaelemzést bemutató
két fejezet (6. The Identification of Morphèmes és 7. Classing Allomorphs intő Morphèmes,