Nyelvtudományi közlemények 65. kötet (1963)

ISMERTETÉSEK — SZEMLE 233
Julius Laziczius: Lehrbuch der Phonetik
Berlin, 1961. Akademie-Verlag. 199 1.
Tizenhét évvel a magyar „Fonetika" megjelenése után adta ki a német Akadémia
kiadója LAZICZIUS GYULA könyvének német változatát WOLFGANG STEINITZ professzor
előszavával. Az új kiadás alig különbözik a régitől. Betegsége meggátolta a szerzőt abban,
liogy feldolgozza az utóbbi évtizedek fonetikai irodalmát. Mit mondhat egy tizenhét
évvel ezelőtt lezárt általános fonetikai kézikönyv a mai olvasónak, amikor az akusztikai,
a fonetikai, a kommunikációelméleti kutatás igen gyors üteme következtében néhány
év alatt elavul a legtöbb eredmény?
LAZICZIUS GYULA „Fonetika"-ja ,,szép, érett és több tekintetben egyedülálló
munka", írta a ,,Fonetika"-ról LAZICZIUS GYULA életművének magyar származású
amerikai ismertetője, Thomas Sebeok. 1 Valóban egyedülálló munka mind módszerét,
mind szerkezetót tekintve.
LAZICZIUS a fonológia előharcosai közé tartozik, aki nemcsak terjesztette Baudouin
de Courtenay, Scserba, Trubetzkoy tanításait, hanem maga is jelentős szerepet játszott
a fonológiai elmélet kialakításában. Ugyanakkor nem osztotta Trubetzkoy és mások
felfogását, akik a fonetikát a természettudományok közé sorolva kirekesztették a nyelvtudományból.
LAZICZIUS szerint a fonetika, mely nyelvi tanulmányokból nőtt ki, alapfogalmait,
célkitézéseit csak a nyelvészetből merítheti. 2 Phonetik-jával is ezt a tézist
illusztrálja. Következetesen funkcionális (fonológiai) szempontból tárgyalja a fonetikai
kérdéseket. Funkcionális szempontból bírálja a finnugor nyelvészetben egy időben elharapódzott
indokolatlanul „árnyalt", elvszerűtlen jelölésmódot (33 ff.). Rávilágít arra,
hogy a magánhangzók és a mássalhangzók elhatárolása csak nyelvi alapon lehetséges (101).
A funkcionális szempont érvényesítése útján rendezi a hangok elhatárolásával, időtartamával
kapcsolatos vitás kérdéseket (127—133). Világos nyelvi kritériumok hiányára vezeti
vissza a szótag meghatározása körül folyó, szűnni nem akaró vitákat, s éppen ezért
örömmel üdvözli von ESSEN fonológiai szempontú dolgozatát (193).
Minden kézikönyv szerzője a tárgyalt kérdések kapcsán a véleménye szerint
leghelyesebb megoldást ismerteti részletesen, de ugyanakkor utal az esetleges ellenvéleményekre
is. Megemlíti talán azt is, hogy ki képviselte először a helyesnek bizonyult felfogást.
LAZICZIUS „Lehrbuch"-ját olvasva lényegesen többet tudunk meg ennél. Megismerkedünk
a hangjelölés, a hangszín elemzés, a hallásfiziológia, az affrikáta, a diftongus,
a szótag kérdés történetével. Nem az történik itt, hogy a szerző a tárgyalást a kérdés
történetének felvázolásával vezeti be. LAZICZIUS úgy ismerteti, úgy bontja ki a problémát
— például úgy elemzi a magánhangzók akusztikai szerkezetét (80—100) —, hogy a tárgyalásban
egyúttal bennefoglaltatik a tárgyalt jelenség kutatásának menete is. Máskor
olyan módon ismerteti a kérdésnek — így például a szótag kérdésének — történetét
(156—193), hogy lépésről lépésre jutunk közelebb a szótag mibenlétének megértéséhez.
A bonyolult, szétágazó vitán keresztül a jelenség bonyolultságát, a jelenség belső ellentmondásait
ismerjük meg. Ez a hegeli módszer 3 jellemzi LAZICZIUS sok más írását (így a
fonológia történetéről írott tanulmányát 4 ), ez tette kalandregényszerűen izgalmassá
„száraz", a tárgyra szorítkozó, szórakoztató kitérőkkel sohasem élénkített egyetemi előadásait
(hiszen semmiféle anekdota sem lehet olyan érdekes, olyan izgató, mint az ellentétes
felfogásokból a szemünk láttára kibontakozó lényeg).
LAZICZIUS kézikönyve felöleli a teljes „klasszikus" (háború előtti) fonetikai tematikát.
A bevezetésben a fonetika tárgyáról, tagozódásáról ír a szerző, és felvázolja a fonetika
történetét a görög grammatikusoktól az 1940-es évekig (1—11). Viszonylag nagy
teret ad az írás és a hangjelölés történetének (12—37). A könyv két főfejezetét a hangok
fiziológiájának (38—79) és akusztikájának (80—113) szenteli. Az elemi tudnivalóktól
a nyitott kérdésekig vezeti el az olvasót. Három fejezetben elemzi a prozódikus hangtulajdonságok:
az időtartam (114—134) a hangerő (134—140) és a hangmagasság
(140—146) mibenlétét és nyelvi szerepét, vizsgálatuk módszereit. A hangmagassággal
kapcsolatban szóba kerül a füttynyelv és a dobnyelv is. Külön fejezet szól a diftongusokról
(148—155) és a szótagról (156—193). Kitűnő, a nyugati és az orosz irodalmat
1944-ig egyaránt felölelő bibliográfia zárja le a kötetet (194—199).
1 „It is a fine, mature, and, in somé respects, unique book." Word XV (1959), 182*
3 Phonétique et phonologie: Lingua I (1948) 295 ff.
3 Ne feledkezzünk meg arról, hogy LAZICZIUS GYULA doktori disszertációja Bjelinszkijről
és Hegelről szólt.
4 Bevezetés a fonológiába. Budapest 1932.