Nyelvtudományi közlemények 65. kötet (1963)

ISMERTETÉSEK — SZEMLE 227
A mai magyar nyelv rendszere — Leíró nyelvtan II. kötet.
Mondattan. Szerkesztette: Tompa József
Budapest, 1962. Akadémiai Kiadó. 579 1.
Örvendetesen hamar jelent meg Akadémiai leíró nyelvtanunk második kötete
az első után. Az első kötetről írt általános megjegyzéseim (NyK. LXIV, 241—7) természetesen
vonatkoznak a mondattani részre is. A mai magyar nyelvről szóló ismereteink
tehát most igen szerencsésen szinte egy időben láttak napvilágot. A Magyar Nyelv Értelmező
Szótárának kiadása nemrégiben fejeződött be (I—VII. k. 1959—62).. Rendelkezésünkre
áll tehát a mai irodalmi nyelv megközelítően teljes szókincse, amely kétszázezernél
több lexikai egységet (szót és szókapcsolatot) tartalmaz. E nagyszabású szótárnak
méltó párja a kétkötetes, majdnem 1200 lapra terjedő leíró nyelvtan, a mai magyar
nyelv rendszerének bemutatása. A nagy, részletes leíró nyelvtan már régi adóssága
nyelvtudományunknak. Örvendetes dolog, hogy ha elég későn is, végre megszületett.
Mint minden szintézis, ez a nagy mű is nemcsak az eddigi eredményeket összegezi,
hanem sok-sok részletkérdésben új megoldásokat ad. Tekintettel van XIX". századi klaszszikusainkra
is, de példaanyagában inkább a XX. századi irodalornra támaszkodik.
Nagyon helyesen nemcsak a verses és prózai szépirodalomból veszi példáit, hanem bőven
merít a tudományos nyelvből, publicisztikából és a beszélt köznyelvből is. Nem lehetett
feladata" e műnek minden kidolgozatlan kérdést részletesen kimunkálni, ez még későbbi
monográfiák feladata lesz. Dicséretes vonása még, hogy nem bújik ki a nehézségek alól,
hanem felhívja a figyelmet arra, hogy a nyelvi valóság mennyire sokrétű, az osztályozási
szempontok mennyiszer keresztezhetik egymást, a nyelvtani kategóriák gyakran túlságosan
szűkek, máskor meg tágak, további részletezés szükséges. Nem lép fel, de nem is
léphet fel a véglegesség igényével, hiszen néhány részlete (pl. a határozói vagy az értel-
, mezői mellékmondatok) még a jelen formájában sem eléggé áttekinthető.
A rendszerezési nehézségek a mondattanban csak fokozódnak, hiszen a fonémák,
morfémák, sőt még á szavak (lexémák) száma — legalábbis elméletben — véges, megszámolható,
de a mondatok száma végtelen, megszámlálhatatlan. À mondat nyelvi
jelekből (szavakból, morfémákból) áll, de maga a mondat már nem nyelvi jel. Végtelenül
változékony, és ezért a nyelvtani rendszerezésnek mindig újabb feladatokat adhat.
A fonémák, a morfémák, a szavak tudós spekuláció, analízis eredményei, de a mondat
a beszéd, az élő' nyelv egysége, szakasza.
Kifogásolhatná valaki, hogy ma miért nem strukturalista nyelvtant írtunk,
hiszen nemcsak külföldön, hanem nálunk is sok híve van a strukturalista irányzatoknak.
Anélkül, hogy ezt a kérdést részletesen elemezném, úgy hiszem, elhibázott lépés lett
volna, ha az eddigi munkálatokat félbeszakítva a munkaközösség — esetleg új erők bevonásával
nekikezdett volna egy strukturalista nyelvtan írásának. Égy ilyen elhamarkodott
lépés hosszú évekre elodázta volna a nyelvtan megjelenését. Az összeszokott nyelvtani
gárda sok évi munkája veszett volna kárba. Örüljünk, hogy ez a nyelvtan kész. Másrészt
ennek a nyelvtannak a megjelenése csak ösztönzőleg hathat hazai strukturalistáinkra,
hogy egy új szempontú leíró nyelvtant készítsenek.
A most megjelent nyelvtan más szempontból is fel fogja lendíteni leíró nyelvtani
kutatásainkat. Egyrészt biztos kiinduló alap további vizsgálatainkhoz, másrészt rámutat
az eddig kevéssé ismert és dokumentált nyelvi jelenségekre.
A LI. kötet beosztása hagyományosan önként adódik: I. A mondat és a mondattan
általános kérdései (7—22, TOMPA J.) C. fejezet a magyar mondat jellemző sajátságaival,
meghatározásaival foglalkozik, majd vázolja a kötet tárgyát és beosztását. Csak helyeselni
tudom, hogy a nyelvtan csak vázlatosan és röviden ismerteti az eddigi legjelentősebb
mondatmeghatározásokat, és nem bocsátkozik ezek végnélküli boncolgatásába. A szerző
az eddigi sokszáz meghatározást egy újabbal gyarapítja, amely eklektikusán egybe
próbálja hangolni az eddigi meghatározások felhasználható jegyeit (19). A meghatározás
lehet, hogy teljes és egyértelmű, azonban zsúfoltsága miatt végtelenül bonyolult és
nehézkes. Az természetesen vitathatatlan, hogy egy ilyen nagy összefoglaló műben
valamilyen mondatmeghatározás szükséges.
A mondatfajták (II. fejezet, 23—64, KÁROLY S.) az osztályozás szempontjaival,
a kijelentő, felkiáltó, óhajtó, felszólító és kérdő, más síkon az állító és tagadó, végül
a hiányos szerkezetű és tagolatlan mondatokkal foglalkozik. A fejezet szép, világos,
áttekinthető. Érdekes és hasznos a 43. lapon közölt táblázat a mondatfajták jellegzetes
tulaj donságairól.
A szószerkezetek fejezete (65—94, TOMPA J.) szükségszerűen sokat érintkezik a
későbbi részekkel, de így sem fölösleges. A kötetnek majdnem a felét kitevő IV. fejezet
15*
f