Nyelvtudományi közlemények 65. kötet (1963)

CSEREMISZ SZÖVEGMUTATVÁNYOK
55
mosom, ko'y^lo-ëa'md iëdm, sdra'm, ë§àa'r\ ki'nddm ísdlazdm-a't tamle'n on ( dza't.
i'kedße-ea'mdts éke' mü'sk&roetom polndj-o'k teme'n ke'tdt.
aya-ßaire'm. tiye' p§ta\ no' ëo'îjgo-ëa'mdt's ket's-koze' kuma'lêt d'l'e ydn-a't
ëwrn&m soro'ßno ëole'm kara' d'l'e, paswm jü'r-ßü't korkala' d'l'e. saDlan-o'k
t'sa'i kd'zdt aya-ßaire'mdm oyo>t paire'mle, t&'ô&n k^le'ëldkëe o'lm&m tsdlan-a't
pala't. aya-ßaire'm ëo'fjgo-ëa'md tsên ßuje'edet ëarndma'ë se'mdn ko'ö^n.
7. Az ekeünnep
Régen a mari népnek sok vallásos ünnepe volt. Most már ezek az ünnepek
csak az öregemberek, öregasszonyok fejében maradtak meg emlékképpen.
Egyik ilyen ünnep az ekeünnep. A háború után talán már sehol sem tartották
meg ezt az ünnepet.
Egyszer mi kisgyerekek is elmentünk megnézni, és én most is emlékszem
rá, hogyan ment végbe ez az ünnep.
Az ekeünnep tavaszi ünnep. Miután a föld száradni kezd, a munkába
menés előtt öreg, fiatal (az istenben hívő) az imádkozó helyre gyűl. Az imádkozó
hely a mi falunktól nincs messze. Estefelé a falubeli emberek, asszonyok
különféle ennivalót kendőbugyorba bugyolálva, a sörös vedret [karjukra]
akasztva, egymás után vadlibákként húzódva eltűnnek a domb aljánál.
A szüleik mellé húzódva apró gyerekek ugrándoznak.
A gyerekeknek [mindegy], akárhogy zajlik le az ünnep, csak játszani
lehessen, és a nagy tűz mellett ugrándozva futkoshassanak.
Az ekeünnepre senki sem megy üres kézzel. Mindnyájan a legízletesebb
ennivalót készítik el. Az imádkozni jövők enni valós táljaikat egyenes sorban
a földre rakják. Ha a föld még nem száradt meg teljesen, egy kevés szalmát
terítenek szét. így imádkozáskor nem sározódik be, nem nedvesedik át az
ember térde. Miután mindnyájan összegyűltek, kezdődik az imádkozás, a kisgyerekek
pedig a horhosban játszanak, futkároznak, tüzet gyújtani száraz fát
hordanak.
Az imádkozást egy minden rendet ismerő, különféle igét tudó öregember
vezeti. Az asszonyoknak nincs joga részt venni ezen a szertartáson.
Az imádkozás nagyon hosszúra nyúlik. Az imádkozok Illés prófétától, istentől
boldogságot kérnek, kérik, hogy védjék meg az elvetett magot a különböző
viharoktól, jégesőtől, hozzon gazdag termést (tkp. magot). A kérés után
mindannyian letérdelve, fejüket-â földhöz érintve, imádkoznak. Sokáig térden
állva, a türelmetlenebb ember nem az imádságra, hanem arra gondol, hogyan
állhatna fel minél hamarabb.
Az imádkozást befejezve az ünnep legfőbb gazdája minden tálból egy-egy
tojást kivéve, a tarisznyájába teszi. A tojást összegyűjtvén, megkóstolva a
legjobb ennivalókat, [mindegyikből] egy kicsit véve, egy kis kivájt gödörbe
teszi. A gödröt egy nehéz kővel befedik, a kő fölött a földréteget ismét szépen
elegyengetik. Aztán ki-ki a maga tálját a karjára teszi és egymást kínálják:
,,Az enyémből harapj ! Az enyémből vegyél, kortyolj !" Ilyenkor a gyerekek
nagyon örvendeznek. Mindenkinek van jóízű kásája, azt a gyerekek, de a felnőttek
is hörbölik. Tojást, túrót, kását, pirogokat, sört, kalácsot [tkp. búzakenyeret],
mindent megízlelnek. A gyerekek jól teletömhetik a hasukat.
Így múlik el az ekeünnep. De az öregek bárhogy is imádkoztak, a gabonát
a jég csak elverte, az esővíz kivájta a szántóföldet. Ezért az ekeünnepet mostanság
nem ünneplik, annak hasznát mindenki tudja. Az ekeünnep az öregek
fejében emlék gyanánt maradt [csak] meg.