Nyelvtudományi közlemények 65. kötet (1963)

134 FÓNAGY IVÁN—MAGDICS KLÁRA
Van azonban egy mélyebben fekvő oka is annak, amiért a prozodikus
sajátságokat nyilvánítjuk zeneinek a hangszínkülönbségekkel szemben. A prozodikus
beszédtulajdonságok funkcionális szempontból bizonyos rokonságot
mutatnak a zenei közlemények jeleivel.
A fonémák diszkrét egységek. Valamely nyelv egy adott korszakában
többnyire pontosan meghatározható a fonémák és a releváns akusztikai
jegyek (vagy képzési sajátságok) száma. A fonémák közötti különbség sohasem
kvantitatív, mindig minőségi jellegű, akkor is, ha két fonémát a kvantitás
különböztet meg egymástól. Mindezek következtében a beszédhangok viszonyában
jól elhatárolhatók egy adott beszédszakaszon belül (azaz a nyelv szintagmatikus
szintjén).
Sokkal nehezebb feladat a prozodikus elemek elhatárolása mind a paradigmatikus,
mind a szintagmatikus szinten. Sok vita folyik arról, hogy valamely
nyelvben a nyomatékosságnak hány fokát kell megkülönböztetni. S még vitatkozni
is bajos lenne a releváns hanglejtésformák számán. Az alapvető nehézséget
az okozza, hogy a releváns és az irreleváns különbségek között ezúttal
szinte lehetetlen megvonni a határt. A magyar írt (irt) „rottet aus" szót az
/i/ rövidsége különbözteti meg az írt /i:rt/ „schrieb" szótól, mely hosszú /i:/-vel
kezdődik. Mindkét fonéma objektív időtartama ingadozó, de ezek az ingadozások
irrelevánsok. Vagy /i/-vel vagy /i:/-vel van dolgunk. A kettő között nem
lehetséges semmiféle átmenet. Minőségi, átmenetet nem ismerő különbség van
az Egyház /'echa:z/ „Kirche" és az Egy ház /e'charz/ „Ein Haus" kijelentő
mondat nyomatékeloszlása között. Minőségi különbség van az írt kijelentő
mondat és az írt? kérdő mondat között is, a forma és funkció szempontjából
a kettő között elhelyezkedő bizonytalan kijelentés és formális kérdés ellenére.
Más a helyzet, ha az írt kijelentő mondat releváns megkülönböztető
hanglejtésformáit próbáljuk megszámlálni. Jól megkülönböztethető a közömbös
bejelentés hanglejtése például az Önigazoló hanglejtéstől („Nem értem,
miért mondod, hogy nem írt, hiszen írt"), a döbbent felkiáltásétól, az elégedetlenkedéstől
(„írt, írt, de ez nem elég"), é. í. t. Tegyük fel, hogy a hanglejtésben
tükröződő alaphelyzetek száma véges, ha elsorolni bajos is lenne őket. Nyilvánvaló
azonban, hogy két, ún. alaphelyzet között számos „átmeneti helyzet"
képzelhető el — így a közömbös bejelentés és a döbbent felkiáltás között a
csodálkozás, a meglepetés —, melyet ugyancsak sajátos hanglejtésforma tükröz.
S a két helyzet közötti távolság állandóan felezhető. Lényegesen több az
érzékelhető különbség, mint ahány helyzetet fogalmaink, szavaink segítségével
megkülönböztethetünk. Ezek a hanglejtésformák ugyanis nem az egyes attitűdök
(a megdöbbenés, a csodálkozás, a közöny) fogalmát jelölik, hanem a
konkrét attitűdök végtelen sokféleségét tükrözik, akárcsak a zenei frázisok.
Ezért relevánsak a mennyiségi különbségek is a prozodikus sajátságok esetében.
(A beszédtempó esetében minőségi különbségekről nem is igen lehet
szó.) A prozodikus hangtulajdonságok folyamatos jellegűek, kontinuumot
képeznek, bár kétségtelen az is, hogy ezen a kontinmimon belül
bizonyos sűrűsödési pontok alakulnak ki, típusok keletkeztek (FÓNAGY—
MAGDICS 1963).
A prozodikus sajátságoknak ez a kettősége egy mélyebben fekvő ellentmondásban
gyökerezik. A szavakat alkotó fonémasor és a szó jelentésének
kapcsolata konvencionális és önkényes. A prozodikus elemek — és ez alól
talán a beszédtempó sem képez kivételt — ugyancsak kovencionálisak,
nyelvhez és korhoz kötöttek, de nem önkényesek. A hangmagasság