Nyelvtudományi közlemények 65. kötet (1963)

A MATEMATIKAI MÓDSZER NYELVTUDOMÁNYI ALKALMAZÁSÁNAK HATÁRAI
3Q1
A külső tényezők jellegével a következő fejezetekben foglalkozom részletesebben.
A belső tényezők szerepe és lényege körül teljes homályban tapogatózunk,
pedig nyilvánvaló, hogy ezek határozzák meg egy nyelv sajátságos
voltát, és ezek alakítják ki azokat a legfontosabb törvényszerűségeit, amelyek
hangtörvényeknek, paradigmabeli, szórendi és egyéb szabályoknak, illetve
azok diakrónikus változásainak formájában nyilvánulnak meg. A nyelv ún.
belső törvényeinek kérdéséhez jutottunk el. Ez a fontos jelenség a marr-vita
során az elmúlt évtizedben a Szovjetunióban (lásd pl. 3BEFHHLIEB 1952 munkáját),
és más országokban, így hazánkban is (lásd pl. DBME 1957 tanulmányát)
beható vizsgálatok és éles polémiák tárgya volt, azonban egy
lépést sem jutottunk előbbre, és mibenléte továbbra is tisztázatlan maradt.
Pedig feltehető, hogy az egyes nyelvek belső törvényei szintén hozzájárulnak
a. nyelvi változások jellegén kívül a lefolyás gyorsaságának formálásához,
szabályozásához. Végeredményben ettől függ, hogy egy nyelv az adott időszakaszban
archaikusabb a másiknál.
Mielőtt a változás lefolyására ható tényezők elemzésére rátérnénk, még
röviden meg kell vizsgálnunk, hogy azok milyen nyelvi elemekre hatnak,
azaz milyen elemek változásának különbségét kell mennyiségi módszerekkel
megmérni. Sokat nem időzünk e témánál, hiszen szinte közhely, hogy a nyelv
minden része, eleme állandó változásban van. A módszeres vizsgálat céljaira
a nyelv hang- vagy fonémarendszerét, alaktani rendszerét, szintaxisát és szókincsét
emeltem ki, ahogy ez természetesen várható; amint látni fogjuk,
e nagyobb egységek további csoportokra bonthatók egészen a nyelvi alapelemek
vizsgálatáig, de e szinte számtalan egységre való tagolás esetében
már eleve meghiúsulna próbálkozásom.
E nyelvi szintek elkülönítése azért fontos, mert nem egyforma gyorsasággal
változnak, egymáshoz képest is hol a hangrendszer alakul nagyobb
tempóban, hol a szintaxis, hol az alakrendszer. Kétségtelen, hogy a szókincs
az a része a nyelvnek, amely a legérzékenyebben reagál minden külső hatásra,
viszonylag minden nyelvnek ez a leggyorsabban alakuló, változó síkja. A szókincs
abban is különbözik a hangrendszertől és a nyelvtani rendszertől, hogy
ebben mutatható ki leginkább, milyen külső hatások érték a nyelvet, továbbá,
hogy a nyelv belső törvényei a legkevésbé itt fejtik ki formáló, alakító hatásukat.
Ezért van az, hogy egy nyelv olyan-nagymértékben tudja átalakítani
szókincsét (főleg idegen hatásra) ellentétben a hangállományával és nyelvtani
rendszerével. A szókincsen belül meg szokták különböztetni az alapszókincset,
s habár hiábavaló feladat volna a szavakat besorolni az alapszókincsbe,
illetve megállapítani nem odatartozó voltukat, kétségtelen, hogy a szókincs
e két rétegének megkülönböztetése nem üres absztrakció. Való tény, hogy az
alapszókincs a nyelv legmaradandóbb állománya, amely a legkevésbé van
kitéve a változásoknak a szókincs egészéhez viszonyítva. Ebben tehát a
glottochronologia teoretikusainak igazuk van, de nincs igaza SWADESHNAK
(1952), amikor a változás lassú ütemét minden nyelvben azonos mértékűnek véli.
A nyelv összetevőinek ilyen különböző viselkedése nyilvánvalóan lényegükből
adódik. A hangállomány, az alaktan, a szintaxis, a szókincs mind külön
rendszert alkot, s a rendszer stabilitását és mozgását alkotó elemeinek viselkedése
szabja meg. A rendszer stabilitása szempontjából fontos körülmény az,
hogy milyen nagyszámú elemből tevődik össze. A hangállomány nagysága
nyelvenként változik, de általában egy-két tucat fonémából áll, s a fonémák
4 Nyelvtudományi Közlemc'nyck LXV. 2.