Élő tanítások.

226
zadok óta az első kath. áldozat 1829 nov. 8-án ment végbe
Sarkadon.
A két egyház közti testvéries viszonyt, egy üdvös intéz-
mény fennállása jellemzi leghívebben. Az ínséges évek szomorú
tapasztalataiból okulást merített sarkadi gazdák 1863 december
22-én megalakították a sarkadi r. katholikus és helv. hitv. két
keresztyén egyház községi takarék-magtárát. A magtár elnöke
a két lelkész, kiken kívül van még igazgatója, gondnoka és
magtárosa.
A zsidók hitközsége 1838-ban szervezkedett. Nem áll, amit
szerzőnk mond, hogy a Biharmegye minden zegét-zugát ismerő
Fényes Elek Sarkad városában egy zsidó lakost sem mutatott
volna ki. Fényes szerint Sarkadon zsidók 77-en voltak, 1 kiknek
száma a legutóbbi húsz év alatt, a község anyakönyvei szerint,
egyedül születés útján 336-tal szaporodott.
A magyar faj nem éri el e szaporaságot. Hanem Sarkad
éppen nem hajlandó igazságot szolgáltatni ama cseh és árvái
tót professoroknak, kik a magyar faj közelgő kiveszéséről zen-
gik örömtől repeső szívvel hymnusaikat. Sarkadon 1765-1877-ig
6940 főre megy a lakosságnak születések általi szaporulata!
Bevándorlás is emelte a város lakosságát. Almásy, dohány-
földeinek művelésére, 1866-ban Csabáról 61 ág. ev. tót csalá-
dot telepített ide, melyek jelenleg, földesuruk segélyével, külön
iskolát tartanak fenn.
A sarkadi ref. népiskola, a múlt század óta a rendezet-
tebb prot. tanintézetek közé tartozott, melyben a rektor a latin
nyelvet is tanította, s csak a tompább eszűek mentettek föl a
latin nyelv kényszere alól.
A Felvidék némely helységénél, a szigorú helyi viszonyok-
ban elég mentséget találunk a régi magyarosság elhagyására.
Sarkadon ellenben, kezdettől máig, tősgyökeres magyarság
lakott, más fajba olvadásra tehát úgyszólván alkalmuk sem
lehetett. De az ősi szokások és erkölcsöknek a kor divatja
mindig veszélyes versenytársa. A deákos, s azután egy néme-
tes kor nemzetölő áramlata sok vidéket elborított. Nemzetiség-
és hittagadás jellemzi az aluszékony időszakaszt, melynek fo-
1 Fényes: Magyarorsz. geogr. szótára. Pest, 1853. IV. 12.