Élő tanítások.

374
Vásárhely tája, mely mai napság aranykalásszal ékes rónaság:
másfélszáz évvel ezelőtt nemcsak desertum, de valóságos siva-
tag volt. Mert a királyi sas csak ott él meg, ahol nincsen ember,
s nem láthatni keze műve nyomát...
Vásárhely népe bizalommal tekinthet a jövendőbe. A maga-
sabb műveltségre való átmenetel elboronálja ugyan a népies szo-
kásokat, de ha fejlődési processusa véget ér: biztos záloga egy
eljövendő szebb és jobb kornak. Földrajzi Közlemények 1890.
4. A Tisza-torok, Tételtől Zalánkemenig.
Régi emlékeim közt cserkészek: 1874 augusztus havában
a „Ráckeve” fedélzetén írt útinaplómat lapozgatom. Ballagi
Mórral együtt Slavóniába s Szerbiába szándékozván, vízen
mentünk Szegedtől a Tisza-torokig. Útközben érdekes társaság
verődött össze. Ott volt Bende József, ó-becsei plébános és
orsz. képviselő, Dungyerszky, Bácska leggazdagabb kereskedője,
Simon Mihály törökkanizsai ügyvéd, Mező János magyar-
becsei kántor, stb.
Ez utóbbi öreg úr valóságos anekdota-magazin, csak úgy
dőlt belőle a jobbnál jobb ízű adoma. Hadd mondjak el egyet
száj ízelítőül. Egy Daróczi nevű volt karcagi prédikátor mód
nélkül szerette a borocskát, s ezért fölkérte káplánját, figyel-
meztethetné így vagy amúgy, ha észreveszi, hogy már eleget
ivott. Isznak-isznak, s már át kezdik lépni a határt, mikor meg-
szólal a káplán: „Tiszteletes uram, de erős ez a bor!” Daróczi
nem késik a felelettel: „Az ám!” úgymond fejbólintva. A káplán
nagyot nyel, kortyint egyet, s tovább folytatják az ivást. Daróczi
már alig tud ülni a helyén, mikor megint odaszól a capellanus:
„Tiszteletes uram, rettentő erős ám ez a bor!” – „Hát ne
igyék kend!” volt rá a terribilis felelet.
Bármennyire kedves volt az úri társaság, mellyel meg-
ismerkedtem, tanulmányutat tévén, nem állhattam meg, hogy
időnként a köznép közé ne elegyedjem. Annak a társasága
mindig tanulságos, éppúgy, mint a mívelt embereké; csak a