A ZSIDÓ FILOZÓFIA TÖRTÉNETI VÁZLATA - Or-Zse

Moses Mendelssohn
(1729-1786)
Shlomo Pines, angol filozófiatörténész azt írja egy, a zsidó filozófia történetét átfogó
szócikkében Moses Mendelssohn-al kapcsolatban, hogy „(E)bben az időben alkalmazták
először és végérvényesen a ’zsidó filozófia’ kifejezést azokra a művekre, amelyeknek a
fő céljuk az volt, hogy definiálják a judaizmust és igazolják annak létezését.” (British
Encyclopaedia London 1976 pp. 275) A zsidó felvilágosodás, a „haszkala” idején
vagyunk. Ami már önmagában nem csekély elmélettörténeti problémát vet föl. Jogosult-e
a zsidó kultúratörténet az európai felvilágosodás fogalom használatára? Hiszen, a
haszkala igazi üzenete lényegében eltér attól, amit Európában, és csakis itt, ezzel a
fogalommal jelölnek. A haszkala ugyanis sokkal inkább a németországi és még (talán) a
nyugat-európai zsidó közösségek (sic!) jogi értelemben vett fölszabadulása volt, semmint
annak az individuális önfelszabadításnak része, ami az emberi rációnak a harmadik rend
általi tronizálása ürügyén intellektuális-filozófiai szabadságharcot kezdeményezett a
feudális privilégiumok ellen. No persze, nem azért, hogy egy s mindenkorra eltörölje
azokat. Hanem azért, hogy végre szabaddá váljanak azok a képességek, amelyek a szabad
piac és a világkereskedelem korlátok nélküli evolúciójában működnek, igazán jól. Az
európai felvilágosodás legnagyobb német gondolkodója ezt írja: „A felvilágosodás az
ember kilábalása maga okozta kiskorúságából. Kiskorúság az arra való képtelenség, hogy
valaki mások vezetése nélkül gondolkodik, … Restség és gyávaság okozza, hogy az
emberiség elég nagy része, habár a természet már rég fölszabadította az idegen vezetés
alól, szívesen kiskorú marad egész életében, s azt is, hogy másoknak elég könnyű ezek
gyámjává feltolni magukat…” (I. Kant: Vallás a tiszta ész határain belül. Budapest, 1974.
89. o.)
Nem kell túlzottan éles szeműnek lennünk ahhoz, hogy észre vegyük azt a – voltaképpen
paradigmatikusnak mondható – jelenséget, ami a felvilágosodás Németországa és a
németországi zsidóság kapcsolatában történt. Először is, Németország, legfőképpen pedig
a porosz választófejedelemség, a felvilágosult abszolutizmusban a legtovább jutott el
Európában. Ha most a klasszikusnak tekintett modelljére célzunk ennek a – kulturális
értelemben – különösen és bizonyos vonatkozásban anakronisztikusan pozitív politikai
entitásnak, akkor a német (porosz, szász) megjelenését még az „ősmodell” Angliánál is
előbbre tartónak mondhatjuk. Ez az állapot azért kizárólag a XVIII és XIX századra
vonatkozik. Talán még a Weimari Köztársaságig, s – talán – a XIX század közepi
forradalmaktól már az angol uralmi forma kezdi visszaszerezni hajdan volt „elsőségét”.
Az európai zsidóság vonatkozásában a németországi felvilágosult uralmi állapotok
azonban, a maguk relatíve igen magas szintű jogi liberalizmusával (és nem – liberális
jogrendszerével, ami mást jelent) és – legalábbis - a zsidó vallást követőkkel (sic!)
szemben tanúsított, persze ismét csak relatív, toleranciájával, - páratlanok a maguk
nemében. Ez az utóbbi magyarázható abból is, hogy a Németországban a XVI században
elterjedt lutheri protestantizmus, a kezdeti antijudaista tendenciákat követően,
valószínűleg az európai monarchák intranzigens katolicizmusa és a belőle következő
militáns antijudaizmusára adott reakciójaként, - a németországi (egyébként jogfosztott)
zsidókkal szemben már nem lép fel el-, ill. kiutasítóan. A keleti német területek, akár
Kelet-Poroszország, vagy a balti német területek, kivételt képeznek ez alól. Az is érdekes,
101