A ZSIDÓ FILOZÓFIA TÖRTÉNETI VÁZLATA - Or-Zse

emberi státusz alapján megítélni? Lehet-e morális ítélet Isten nélkül? Mendelssohn
Szókratész-e abban a pillanatban szembesül ezzel, mihelyt a halál kérdése fölvetődik. A
halál Szókratész számára természetesen a saját halálaként vetődik föl. És itt van a
második számú etikai probléma. Ha a halál személyes dolog, akkor a Mindenséggel vagy
az Objektummal való kapcsolat is személyes. Ha tehát a kérdés úgy egészül ki, hogy van
a fizikai meghalás utáni „életnek” relevanciája, mert a „világlélek” egy darabja az emberi
lélek, ami éppen ezért nem halhat meg, akkor az átlépés pillanata egyben a személyes élet
Isten általi megmérettetésének pillanata, egyúttal. Szókratész, aki Platón dialógusaiban
azzal vívja ki az etikai filozófus archetípusa megtisztelő címet, hogy az ógörög istenek és
az általuk erkölcsileg megtámogatott földi hatalmasok ellenében mondja ki, hogy az
emberben meglévő „daimonion” az egyetlen a világon, ami képes (és hivatva van) az
ember cselekedeteit megítélni, - most zavarban van. John Gilbert Cooper „The Life of
Socrates” című munkáját, ahogy a Phaedon előszavában Mendelssohn megjegyzi, saját
Szókratészről alkotott képe mintájaként tekintette. Esetünkben, ennek azért van
jelentősége, mert az 1749-ben megjelent Cooper-féle mű Szókratészt egy hamisítatlan
fölvilágosító figuraként írja le. Mint akinek egyetlen célja az lett volna, hogy a
„természetvallás” alapjaira fényt derítsen. Mármost, a „halhatatlanság” problémája és a
természetvallás problémája nem esik messze egymástól. Mendelssohn ezt annyira
kézenfekvőnek érzi, hogy a Phaedonban előadott dialógusok (3) mindegyikében egy-egy
bizonyítását adja, mind a halhatatlanságnak, mind a vallásnak, ami az emberi
természetből szükségképpen következik.
Az első dialógus a „pszichológiai bizonyíték”. Mendelssohn szerint ugyanis a természet
törvényei alapján, a létezők soha sem lesznek semmivé. A „lélekkel” is ez a helyzet. Nem
semmisülhet meg. Éppen ezért kell átmennie egy másik létformába. Ami nem
megsemmisülés. Éppen ellenkezőleg. A fizikaiból kilépés a lélek számára a
felszabadulást jelenti. Itt a szerző nyilvánvalóan judaista álláspontot ad elő. A halált
követően – a judaista textusok (a Tanach és a Talmud) alapján – az ember (a személy)
lelke az „Öröklétbe” kerül. A Leibniz-Wolff-féle álláspontnak megfelelően, ez a
„Világlélek” terminusában is elképzelhető. Ezután következik az úgynevezett metafizikai
bizonyítása a lélek halhatatlanságának. Végül pedig a lételméleti bizonyítás.
Mendelssohn úgy gondolja, hogy az a – többé kevésbé – mechanikus álláspont, ami a
felvilágosodás német filozófusainak (mint például a vele állandó vitába keveredő
Simmonias) a sajátja volt a „lélek” kérdésében, - tarthatatlan. Ezért, Szókratésszel
mondatja ki, hogy a lélek nem egyszerűen a test valamiféle funkciója, amely a testtel
együtt megsemmisül. Az „agy” vagy az „elme” ugyan a test részeként „működteti” magát
a lelket, de nem azonos vele. Az „isteni tökéletességre” törekvésből érezni ki a lélek
Isteni mivoltát. Abból az „irányultságból”, ami a „cél” tudatosságával van összekötve, s
ami az isteni terv részeként funkcionál az egyes ember lelkeként. „Mendelssohn-
Szókrátész” – egyszóval, egy zsidóba oltott ógörög. Mégis, vagy éppen ezért: hihetetlenül
modern. A szónak – persze – kortársi értelmében, és azért mert a leírtak mögött a vallásos
érzésnek, az Istenben való hitnek egy filozófia általi megalapozottságát (mint
valamiféleképpen a „természetvallásról” szóló elméletet) venni észre. Gondoljuk csak
meg: ez egy olyan metafizika, amely az individuális lélekrészek együtteseként, az
Emberiség egységes lelkületét a Világlélek, és így, a személyes Isten lelkének gondolja
el. Ez megelőzte a kanti „categoricus imperativus”-t, a hegeli „An-sich-sein / Andersein /
Für-sich-sein”-et, Kierkegaard „lélek-stádiumait”, Savigny-t a „Törvény-előkép”-ével,
112