A ZSIDÓ FILOZÓFIA TÖRTÉNETI VÁZLATA - Or-Zse

arisztotelészi filozófia középkori és nyelvfilozófiai konnotációjának, a nominalizmusnak
és a realizmusnak, a teológiára kifuttatott kognitív értelmezési közege kellős közepébe
érkeztünk, egyúttal. De ezzel még nincs vége! Arról már volt szó, hogy a nyugati
filozófiai gondolkodásnak, de mondjuk inkább azt, hogy a nyugati filozófiai
hagyománynak, mindig is volt valamilyen viszonya a misztikával, azaz: válaszai voltak a
misztikára. Olykor ez a keresztény vallás valamilyen transzcendencia-fogalmával
(például: a „szentháromsággal” vagy az „istenemberi” egzisztenciával) kapcsolatos
meggondolást jelentette. De gyakran jelentkezett ez a „szentek” életével kapcsolatos,
ugyanakkor racionális megközelítést involváló magyarázatokban. Az európai
középkornak volt egy kvázi-misztikus kvázi-filozófiai területe, a „profetológia”, ami
mind a judaista, mind az iszlám, mind pedig a keresztény bölcseletet inspirálta. Talán
nem volt ez annyira véletlenszerű, ha belegondolunk, hogy mindhárom „ábrahámita”
vallásban megvannak azok az elemek, amelyek nagy valószínűséggel az Egyetlen Isten
abszolút szellemi entitására visszavezethetően, a létezés „rejtett” aspektusainak a
„megmutatkozókkal” azonos, vagy még nagyobb jelentőséget tulajdonítanak. Ha a
„próféta” (nabi) az, aki a Kinyilatkoztatás elfedett értelméhez nyitja meg az értelem útját,
akkor azt is állíthatjuk, hogy a talmudikus rabbinizmus a Tanachnak (vagy legalábbis
egyes könyveinek, mint a Tórának, az Énekek Énekének, a Zsoltároknak, Ruth
Könyvének, a Példabeszédeknek) valamiféle misztikus exegéziséhez keresi az utat, tehát
a nabi föladatának tesz eleget. Lévén ez az út az „elbeszélt hagyomány” maga, a Kabbala
tehát egyáltalán nem a racionalitás elvetése és az irracionális fölvétele. Hanem sokkal
inkább törekvés a judaizmus eleve megvolt racionalitásának kiterjesztésére úgy, hogy a
Szentírás (kitüntetett) textusai rejtőzködő (és nem pedig rejtett) értelme föltáruljon. Isten
neveinek misztikája tehát nem a fogalom irracionális értelmében vett „misztika”, hanem
– filozófiai (sőt: kantiánus versus hegeliánus) értelemben, - a transzcendencia megértése
az észtől az értelemig tartó folyamat során.
(IV/1) „Rabbi: Az Elohim név a törvényhozót és a bírót jelenti. Olykor ez a név a
Világegyetem Törvényhozója értelmében is használatos, és úgy is, mint a világegyetem
összetevőit irányító törvényhozó. Az ilyen fajta törvényhozók szellemi erőkként vannak
jelen természeti erők vagy emberi ítélők közepette. Az Elohim ebben a többes számú
alakjában a képimádó népeknél kialakult szokásokra válasz. Ezeknél az a szokás dívik,
hogy a képekről, amelyeket létrehoznak, azt hiszik, hogy azok magukba veszik a más
szellemi erők által kibocsátott spirituális energiát. Minden egyes spirituális erőt egy-egy
eloah-nak gondoltak, és ezeknek az erőknek az összességét nevezték el Elohim-nek, ami
az eloah többes száma. Ítéleteket hoztak ezeknek az erőknek a nevében, aztán azt hitték,
hogy ezek az erők hozták azokat, a fejük fölött. Ezek az erők számarányukban igazodtak
az emberi testet és a világegyetem más részeit mozgató erőkkel. Az „erő” ezért aztán
pusztán kifejezés, amivel a természetben lezajló mozgás okára magyarázatot kapnak.
Hogy minden mozgás valamilyen egyedi erő emanációja. Például a Napot és a Holdat –
különböző pályáik miatt – nem ugyanazok az erők mozgatják. Mindegyiket inkább a saját
ereje mozgatja. Ezeknél a népeknél nem találjuk az Elsődleges Erőt, amelyből az
individuális erők fakadnak. Ez egyrészt abból adódik, hogy ezek nem hisznek Isten
létezésében. Helyette az eloah-val kifejezett erők kollektív testiségében hisznek, mint
erők kollektív megtestesülésében, amely a ’lélekként’ fölfogott emberi testet irányítja,
még ha több komponensből áll is. Vagy hittek Istenben, de úgy érezték, hogy nem kell
szolgálniuk Őt. Azt hitték, hogy túlságosan eltávolodott tőlük, és általunk egyáltalán nem
44