A ZSIDÓ FILOZÓFIA TÖRTÉNETI VÁZLATA - Or-Zse

Nationalism, translated from the German by Meyer Waxman, New York, 1918.) Amihez
még hozzágondolja, hogy ez a fajta zsidó nacionalizmus a Nagy Francia Forradalom által
kibontakozott etnikai küzdelmekből fakadó antiszemitizmusra adott „logikus” zsidó
„kulturális” (?) válasz. Hess fölvetése annál is inkább különös (sőt: egyenesen
különleges), mert az ő esetében a nemzetek fölöttiségnek, mint revelatív politikai
eszmének van prioritása. És a judaizmusnak, mint vallásnak a – számára, mint rabbi
számára – egyébként természetes módon kiemelt jelentősége dacára. Ha tehát Hess a
zsidóságot – legalább is ebben az esetben – nem mint vallási entitást tekinti, hanem mint
kulturálist, akkor ennek kell, hogy legyen egyszerre judaizmus-történeti és
filozófiatörténeti értelme. Rosenzweig tudniillik, mindkét előző vonatkozásban, Moses
Hess utóda. Ha persze, nem is követője. Éppen ez – esetünkben – a lényeg. A német
fejlődés sajátos jellege. Ami a felvilágosodástól indul. A kultúrának, és benne a
leginkább szublimált szellemi résznek, a filozófiának ez a rendkívüli primátusa. A
befolyás oldaláról, alapvetően. Hogy a szellem képes a szociális tökéletes
befolyásolására. Aztán, hogy ez a különleges habitusa a német kulturális fejlődésnek a
legteljesebb csodálatot és elkötelezettséget váltja ki a németországi zsidóság szellemi
elitjéből? – ez teljesen érthető. A dolog attól pedig még pikánsabb, hogy a zsidó
értelmiség egy ön-felszabadítási folyamatot él meg. Ha ugyanis birtokba akarja venni a
nyugati szellemi kultúrát, bizonyos vonatkozásban le kell vetkőznie a gettók bármennyire
is magasan intellektuális, de mégiscsak szakrális ballasztjait. Ezzel egy időben, be kell
„kéredzkednie” a németek szellemileg magasrendű, de mégiscsak szekularizált, éppen
ezért: a nemzetállami létre orientált „haut-volée”-jába. A zsidó elitnek Németországban
tehát ez a kettős küzdelem jutott osztályrészül. Meg kellett tanulnia, hogy az európai
modernitásban csupán egyetlen alternatívája lehet a nemzetnélküli szellemiségnek: az
európaiság tagadása. Mondjuk, egy nem sokkal később megjelent világforradalom-teória
formájában. Vagy éppen abban az asszimiláns zsidóságban, ami az eszkatológikus
judaizmus voltaképpeni szekularizált esetét készül megvalósítani. Moses Hesstől, a
„kommunista rabbitól”(Alex Bein szóhasználata. In: „Theodor Herzl: A Biography”
Philadelphia 5705-1945. 165. o.) Franz Rosenzweigig, a kereszténységnek és
zsidóságnak nemcsak filozófiai összebékítésével kacérkodó gondolkodóig, számosan
próbálkoztak zsidó „oldalról” a cionista doktrína alternatívájával. Valószínűleg, a
zsidóság európai, majd amerikai történetének már a felvilágosodást megelőző
korszakaiban is.
III.
Der Stern der Erlösung
A munkát nem tekinthetjük pusztán Franz Rosenzweig fő művének. Az életrajzi részben
már aposztrofált okokból. Itt nem egyszerűen a filozófus fejti ki legfontosabb gondolatait.
Egy „per definitionem” típusú megállapításban, a mű inkább egy rabbi teológiai
nézeteinek literátori előadásáról szólna. A nyelvnek, történetesen a német nyelvnek
„valami” káprázatos hangütéséről. Egy Istenben és az Emberben egyszerre hívő, és zsidó
népe kulturális, éppen ezért „extra-politikai” (!) küldetésében bizakodó szellem
beérkezéséről. Arról az európaiságról, amely másfélezer éve látens állapotban ugyan, de
létezett. Elsősorban a szenttamási hit versus tudás szimbiózisában. Nevezzük inkább így:
a vallásnak, a „religiónak”, mint az emberit az istenivel összekötő köteléknek a szellemi
kultúrával való széttéphetetlen kapcsolatában. Steven S. Schwarzschild (ld.
156