A ZSIDÓ FILOZÓFIA TÖRTÉNETI VÁZLATA - Or-Zse

átültető Nina Salaman engedélyével közli Heinemann. Id.m. 132-134.o. A vers négy
részéhez maga a közlő Heinemann megjegyzéseket fűz. Mi most először a magunk
megállapításait írjuk ide, s ha van valamilyen kapcsolódásunk a heinemanni
gondolatokkal, akkor fogjuk csak megidézni őt.) A vers tehát négy részes. Mindegyik
résznek megvan az önálló spirituális üzenete. Merthogy, ez a vers nem egyszerűen
irodalmi alkotás. Hanem, versben elbeszélt – vagy inkább: kimondott – ima. Tudnivaló,
hogy a zsidók nemcsak történelmet imádkoznak, hanem imáik egyben lírai pátosszal
telített fohászok is. Amelyekben, nem annyira a szöveg mondanivalóján van a hangsúly,
mint inkább a szöveg esztétikumán. Vagy még inkább: az értelem érzelmi megfelelőjén.
A zsidók az imáikat egyfajta – a magyar reformációs vallás zsolozsmáihoz hasonlatos –
zenei intonációban mondják. Persze: héberül. A bibliai hébernek a tizenötödik században
kialakult német áttételével, ill. kiejtésével, az úgynevezett jiddissel. A közép-keleteurópai
közösségekben. A még régebbi, a spanyol és a héber keverékének mondható,
„ladinó” kiejtésével imádkoznak a déli és a nyugati európai zsidó közösségek, valamint a
török, a bolgár, és a görög nyelvű környezetekben élő zsidók. Az ima közi, kívülről
érezhető szünetek valójában, legtöbbször „néma”-belső továbbmondásai az elkezdett
szövegnek, vagy prózaivá-monotonná lefojtott, de még mindig: zenei – „bass”-ok,
amelyeket azután az előimádkozó és nyomában a zsinagógai gyülekezet definitív kottára
szerkesztett kórusa old föl. Halévi tehát – imádkozik. Verses imája először (I) Isten
hollétéről szól. „Uram, hol lelek Reád? Magasban és rejtőzködve vagy Te.” – írja. (i.m.
132. A versből vett idézeteket fordította: Staller Tamás.) Tényleg, a bibliai héberek deus
absconditus-áról van itt szó? Vagy Halévi „már” egy középkori zsidó istenfölfogást ír ki
magából, ami felé a kereszténységgel és az iszlámmal való együtt élés, bizonyos
vonatkozásokban érthetően, eltérítette volna? A kérdés teljesen természetesként vetődik
föl. A lírai gondolatok elemzésének „esete” pedig azért jogosultabb ennek a dilemmának
az eldöntésére, mert a nem-filozófiai megszólalások mindig természetesebbek. Ilyenkor,
az egyébként filozófus szerző nem ügyel annyira, vélt vagy valós, de mindenképpen
„betartandó” prelegálásokra. De hallgassuk még Halévi „énekét” a poéma első részéből:
„És hol nem lelek Reád? Telis-tele a világ a Te dicsőségeddel… Kerubok között lakozol.
… Az égi szféra nem rejt Téged, Hogyan rejtenének hát a templomi kamarák?…Keresem
a közelséged. Teljes szívemmel szólítalak, És eléd megyek, Hogy találkozzam Veled. …
Isten az emberrel lakik? … Mert szent vagy Te, lakozol Fohászaik és dicsőségük
közepette, Angyalok imádják csodádat,…” (i.m. 132-133. o. ) Halévi egy sajátos
lelkiállapotba kerül a versnek ebben a szakaszában. Ugyanis, mi másnak mondható az a
kettős (és egyúttal: kontradiktorikus) lelki érzület, amibe a szerző a szavaival önmagát
sodorja. Nem képes ugyanis szétválasztani Isten „kettős” tartózkodási helyét egymástól.
Istennek a lélekvilágban és a fizikai világban egyszerre megvan a helye. Mert mi más
lenne mindkét szférája a valóságnak, mint Isten teremtése. Ha pedig ez utóbbi az igaz,
akkor a Halévi által is elfogadott „creatio ex nihilo” alapján, Isten nem egzisztálhat
panteisztikus „módon”, csakis metafizikusan. Azaz: Isten nem lehet az általa teremtett
létezők egyike. Halévi lírában gondolkodik és nem filozófiában. Talán azért, hogy ezt
kimondhassa, talán nem. A szerző – zsidó. Nem kell attól tartania, hogy – mondjuk – egy,
a „hittani kongregációhoz” hasonlatos, hitelveket legitimáló hatóság fölforgatónak
minősíti az általa írtakat. A helyzet azonban nem ennyire rózsás. Az ősi zsidó egyistenhit
vallását – jóllehet – nem őrzik ilyen típusú szervezetek, a középkori világ minden
szegletébe szétszórt judaista közösségek, a köztük szinte már csodaszámba menően
56