A ZSIDÓ FILOZÓFIA TÖRTÉNETI VÁZLATA - Or-Zse

szükségszerűség és egység, ugyanis: elválaszthatatlanok egymástól. Egy, „többől álló”
Isten esetében, lennie kéne egy egységes princípiumnak, amiből a „több”
leszármaztatható. Ilyen pedig: nincs. Mert nem létezhet. Isten egységének és
szükségszerűségének ez a már kifejezetten platóni felvetése (az örök és változatlan Egy a
változó sokság mögött), a judaizmus istenképét akarja igazolni. Az Örökkévalót, aki a
Világot önmagából hozza létre. S teremtése megkoronázásaképpen, Törvényt ad. Ez
utóbbival, megkezdődhet az Ember tudatos „feedback”-je. Megtérése, méghozzá: a
minden más létezőnél magasabb rendű tudatával való megtérése az ő Teremtőjéhez. Ami
voltaképpen, a Törvény alakította emberléttel azonos. A judaizmus Törvényében a
legfontosabb az, ami a Tízparancsolatban az első, vagy Mózes Harmadik Könyve 18.
fejezetének első passzusa: „És szólt az Örökkévaló Mózeshez, mondván: ’Szólj Izraél
fiaihoz és mondd nekik: Én vagyok az Örökkévaló, a ti Istentek. A mint tesznek
Egyiptom országában, a melyben laktatok, úgy ne tegyetek, és a mint tesznek Kanaán
országában, a hová beviszlek beviszlek benneteket, úgy ne tegyetek és törvényeik szerint
ne járjatok. Rendeleteimet tegyétek meg és törvényeimet őrizzétek meg, hogy járjatok
szerintük. Én vagyok az Örökkévaló a ti Istentek. Őrizzétek meg törvényeimet és
rendeleteimet, melyeket megtesz az ember, hogy éljen általuk: én vagyok az
Örökkévaló.” Ibn Daud két ponton tér le a szokásos platonista atavizmustól: Isten
abszolút egységének tételezésével, és a Tóra nyújtotta emberlét(!) elismerésével. Nézzük
az elsőt: Isten egysége nem axiomatikus. Isten nem abszolútum. Kizárólagosan. Isten
nem világ fölötti transzcendencia. Isten maga a világ. A teremtés, következésképpen,
nem kettőzi meg a létet. Hanem kiteljesíti. Isten és az általa teremtett világ - kiteljesedett
abszolútum. És most a második: A Tóra Isten szava a világban élő emberhez. Azért ölti a
Törvény formáját a Kinyilatkoztatás, mert az emberbe injektált isteni szellem (a „saját
képmás”) képes, és csak a racionalizált hit (az isteni intenciók) alapján képes, egy
valóban emberi világ konstitúciójára. Az individuális lélek – Ibn Daud „olvasatában” –
autonóm. Ha nem is szuverén. És mint ilyen: cselekvő. Nem része annak a
„világléleknek”, amely Platón fölfogásában az Egyetlen Istennel azonosítható. A
középkori zsidó bölcsészek hajlamosak voltak ezzel, vagy ezzel nagyon rokonítható
elképzeléssel visszavenni saját „jól felfogott” arisztotelizmusukból. Ibn Daud Egyetlen
Egye ad, de nem vesz vissza. Adja a tudás képességét, és adja a Törvény világot alakító
„kódját”. Amit a zsidók saját történetükkel adaptálnak emberi világtörvénnyé.
Így érthetővé válik az, hogy Ibn Daud miért nem látja a Tórát homogén erkölcsi
textusnak. Miért lát bele szakrálist és profánt, egyszerre. Miért látja egy olyan hatalmas
törvénykönyvnek, amelynek Isten a szerzője. S bár Isten az alkotója, a profán részek –
mint például, a családjogi vagy tulajdonjogi kánonok, - arról az Örökkévalóról árulkodik,
aki nem kifejezetten: deus absconditus. Éppen ellenkezőleg. Aki az emberi
mindennapokon keresztül építi ezt a világot, és aki az ember kezeibe teszi le annak sorsát,
mondván: választhatsz köztem és a világ között. Ha engem választasz, a Világot
választod. Ha a világot választod, egy üres világot választottál. - Ahol nincs Isten, ott a
Törvény-nélküliség az úr. És az maga az Infernó. Ibn Daud a Tórában magát az erkölcsöt
látja, tehát. Az, ami Istentől „tart” az emberhez, akiben aztán interiorizálódik. Az
individuumban ezzel olyas valami tudatosul, ami más módon nincs: az istenszeretet és az
emberszeretet, egyszerre és egyidejűleg. Mi más a judaizmus kvintesszenciája?! Nem
kétséges, hogy ez a tizenkettedik századi rabbi jól tudta ezt. Ahogy azt is, hogy a
filozófiával pontosan ide érkezik meg a tanítvány…
77