A ZSIDÓ FILOZÓFIA TÖRTÉNETI VÁZLATA - Or-Zse

forrása a halálban, a halálfélelemben van. A filozófia föltételezi, hogy kikerüli a teremtett
félelmét, hogy elveszi a haláltól azt, ami benne maró, és a pokoltól annak dögvészes
leheletét. Minden halandó dolog a haláltól való félelmében él. Minden új születés
hozzáad ehhez a félelemhez egy újabb okot, mert a halandóság összegét növeli. A
fáradhatatlan földi méh szüntelenül új létezőket teremt, és mindegyik halálra van ítélve.
Mindegyik félelemmel teli idézi föl azt a napot, amikor utazásának a sötétségben kell
végződnie. Ám, a filozófia letagadja ezeket a földi szorongásokat. Felemel bennünket a
sírhalom fölé, ami minden lépésünk alól ásít. A feneketlen mélységbe taszítja bele a
testet, miközben a szabad lelket a magasba röpíti. De mitől óv a filozófia, ha a
halálfélelem mit sem tud a test és lélek különbségéről. Hogy azt ordítja: „Én, én, én”, és
elutasít minden tudást arra nézve, hogy száműzze ezt a félelmet egy inkább „testi”
dologba. Bár az ember, akár valami féreg fúrja bele magát a meztelen föld ráncaiba, hogy
elrejtőzzön a vak és kíméletlen halál süvöltő lövedékei elől, azelőtt soha nem látott
módon kikerülhetetlenül és hevesen igyekszik arra, hogy az Énje egészen Azzá váljon, ha
meghal. És bár minden torkában maradt följajdulással az énje tiltakozik az
Elkerülhetetlen ellen, ami valamilyen el nem képzelhető kivégzéssel fenyegeti, a filozófia
a maga üres mosolyával kineveti valamennyi fájdalmát, és kinyújtott újjal mutogat a
félelemtől reszkető teremtményre, mert itt-léte egyáltalán nem reményt keltő. Mert amit
az ember akar, az egyáltalán nem béklyóktól való menekülés. Amit ő akar: maradni –
élni. A filozófia, mint részbeni védencét ajánlja neki a halált, mint valami hatalmas
lehetőséget lenyűgözni az élet szűkösségét. Ez csupán blöff a számára. Az ember
túlságosan világosan látja, hogy miközben halálra van ítélve, ugyanakkor nincs
öngyilkosságra ítélve. És amit a filozófia ajánlata voltaképpen magában hordoz, az
öngyilkossági ajánlat, s nem pedig valamennyi teremtmény normális halála. Az
öngyilkosság nem természetes halál, hanem par excellence természetellenes halál. Az
iszonyatos képesség, hogy valaki öngyilkosságot kövessen el, eltávolítja az embert
minden más létezőtől. Ismerttől és ismeretlentől, egyaránt. Ez aztán a természetes rendből
való kilépés jelzője. Igaz ugyanakkor az is, hogy minden ember életében egyszer
szükségszerű ilyen módon átlépni a határokat. Egyetlen egyszer, tisztelettudóan le kell
tennie a próba fiolát. Egyszer ki kell próbálnia az általa annyira rettegett szegénységet, a
magányt, a szakítást a világgal, és kihívni a gonoszt egy álló éjszakára. Ám, ekkor a föld
ismét szólítja. Nem kell fenékig ürítenie a barna lőrét azon az éjszakán. Más mód is
kínálkozik számára a gonosz ösvényről letérni. Minthogy, belezuhanni egy ásító
szakadékba. Az ember nem fogja lerázni magáról a földi élet kínját. Meg fog maradni a
halálfélelemben.” (Der Stern, Frankfurt am Main. 1930, p. 8-9). A filozófia
halálfélelemre csábítása és az élettel való konfliktusa, Rosenzweig zsidósággal
kapcsolatos ars poetica-ja, egyben. Nem gondoljuk, hogy a megállapítás – túlerőltetett
lenne. Tatár György, aki Rosenzweig talán egyedül hiteles magyar fordítója és
legkitűnőbb értője, azt mondja (ld. „Nem hang és füst a név” in: Nem hang és füst. 203.
o.), hogy Rosenzweig egész életművét pusztán „A megváltás csillaga” előmunkálatainak,
magát a főművet pedig a Buberrel közösen tervezett Biblia-fordításhoz, „előre megírt”,
kommentárnak – tekintette. És valóban, minden efelé mutat. Rosenzweig oeuvre-jét nem
csak átlengi a zsidó gondolkodás. Nem csak arról van szó, hogy ez a rendkívül kifinomult
intelligenciájú, német gyökerű filozófus a zsidóság kolosszális történeti drámáját
magában hordta és tudta. Amiről igazán, valójában nem is rejtőzködve, csak a német
filozófiai műnyelv hochdeutsch-ának teljes lefedettségén keresztül sejtéseink lehetnek, az
141