A ZSIDÓ FILOZÓFIA TÖRTÉNETI VÁZLATA - Or-Zse

tapasztalaton alapuló közül az előbbi el kell, hogy tűnjön, már csak erőteljes
formalizmusa és a megszokásba beletemetkezése okán is. Ez az utóbbi vélemény fölveti
bizonyos filozófiatörténeti párhuzamosságoknak a kérdését. Arra gondolunk, hogy
Halévinek a már megjegyzett platonikus affinitása némely ponton óhatatlanul ellentétes,
vagy legalábbis eltérő filozófiai következtetéseket eredményez, mint mondjuk, a zsidó
filozófia másik géniuszának, az arisztoteliánus Maimuninak a gondolatai. Sorolhatnánk
az ilyen párhuzamokat. Mindenesetre, még egyet itt föl kell vetnünk. A keresztény
középkor két filozófus óriását, a platonista Ágostont és az arisztoteliánus Aquinoit. Csak
azért, hogy fölmutassuk: a Halévihez hasonlóan platoni „beállítottságú” Ágoston,
teológiai főművében, a „De doctrina Christiana”-ban a következő, és az előbb említettek
alapján,
megdöbbentő reminiszcenciákat idéző – mondatokat mondja: „Maga a történelem
(historia) akkor sem sorolható az emberi alkotások közé, ha a történelmi elbeszélés
(narratio historica) régmúlt emberi alkotásokról beszél. … Hiszen azt, ami már elmúlt és
amit nem tehetünk meg nem történtté, az idők rendjében kell tekinteni, melyeknek
alkotója és irányítója nem más, mint Isten. Más ugyanis tetteket elbeszélni, és más
megszabni, hogy minek kell történnie. A történelem hűségesen és nagy haszonnal beszéli
el a tetteket, míg a béljósok könyvei, meg az ezekhez hasonló írások arra törekszenek,
hogy megszabják, mit kell tennünk vagy megfigyelnünk, s teszik ezt nem az elbeszélők
hitelével, hanem az útmutatók önhittségével.” (Kendeffy Gábor ford.) Ezek a
megállapítások mintha a zsidó vallás filozófiájának máig tartó igazságát szemléltetnék.
Hiszen, ha meggondoljuk, a zsidó istenfölfogás a történelembe injektált világteremtés
kontinuitásában tetőzik. Isten a történelemből „szól” hozzánk. És a történelem által.
Filozófiatörténetileg, Ágoston az újplatonista Plótinosz Istenre vonatkozó hüposztázisait
veszi föl: Isten testetlen, csak szellemileg fölfogható létező, Ő maga a lét teljessége és
egysége. De Ágostonnál az újplatonistáknak az a fölfogása is visszaköszön, ami „A
boldog életről” (Szent István Társulat, Budapest, é.n.) című művében a léleknek
önmagában keresett boldogságában ölt testet: „Ha nyilvánvaló, hogy az nem boldog, aki
nem rendelkezik a fölött, amit szeretne…, és senki sem keresi azt, amit nem akar
megtalálni, az akadémikusok viszont mindig az igazságot keresik – tehát meg akarják
találni…, de nem találják: ebből következik, hogy nem rendelkeznek azzal, amivel
szeretnének, tehát nem is boldogok. De csak a bölcs boldog, következésképpen az
akadémikusok nem bölcsek.”(A boldog életről. Első nap. II. 12.) Most tehát eljutottunk
Ágostonnak ahhoz a meggyőződéséhez, ami voltaképpen Halévi meggyőződése is: a
filozófia és a filozófusok „elvisznek” a vallástól és Istentől. E mögött pedig
mindkettőjüknek az a meggondolása lehet, hogy amíg a filozófia „kifelé” törekszik a
lélekből és azon kívül próbálja fölkutatni az igazságot, még ha az isteni igazságról,
magáról van is szó, nem fog arra rábukkanni. A filozófus nem az isteni lélek individuális
introspekciójával van fölszerelkezve, ahogy a pap, a rabbi, vagy éppen a költő, hanem a
rációval, ami nemhogy közel vinne az igazsághoz, hanem egyenesen távolít attól. A tudás
Ágostonnál a hit heurisztikus pillanata. Halévinél – nemkülönben.
A poézis, mint ima – az ima, mint poézis
Versei közül az „Énekek” címűt nézzük most meg közelebbről. (A poémát az angolra
55