A ZSIDÓ FILOZÓFIA TÖRTÉNETI VÁZLATA - Or-Zse

következik az elsőből, mint létesítettből. Vagyis, nem kell, sőt: kifejezetten az ész ellen
való, Isten teremtését és annak időbeliségét (ugyanakkor: Isten időn kívüliségét, mint egy
teremtés előtti praeharmonia-t magába foglaló létezés tagadását) pusztán a hitre
visszavezetni. Ez ellentmond az isteni teremtés racionális fölfoghatóságának és
verifikálhatóságának.
De, van itt valami más is. Leibniz és Mendelssohn teoretikus, ám bizonyos
vonatkozásban, a zsidó-keresztény egyistenhit egyik legkényesebb problémáját érintő
összecsapásában, Mendelssohn álláspontja, amelyben az egységes-egyetlen világ
holisztikus szemlélete a domináns, alapvetően szemben áll azzal a mechanikus
determinista, kauzális és a monadok alapján: strukturalista és analitikus koncepcióval,
ami Leibnizet jellemzi. Mégis mindketten Isten „apologétái”. Leibniz, a tudomány
álláspontjáról, köt ki a hitnél. Mint tovább már nem értelmezhetőnél. Mendelssohn egy
következetesen tudományos pozícióból látja Leibnizet következetlennek. Épp ezért:
veszélyesnek. A tét ugyanis, legalábbis Mendelssohn számára, egyáltalában nem rejtett:
Isten és az Ő teremtésének az Ész előtti bizonyságtétele.
A negyedik dialógusban Mendelssohn kézenfekvőnek tartja azt, hogy Leibniz monad-jai
– egyformák. „Szerzőjük” dacára. Isten nem teremthetett minden általa teremtett dologra
más és más monadot. Ez képtelenség! Ha ez így lenne, akkor a Teremtőnek minden egyes
dolog térben és időben való megalkotására, valamiféleképpen, külön-külön egy-egy „kis”
teremtést kellett volna „kifejtenie”. Ez nem azért lehetetlen – fejtegeti Mendelssohn –
mert a Világ Alkotója nem rendelkezik ilyen képességekkel, akár. A dolog azért
valószínűtlen, mert egy ilyen esetben a teremtett dolgok közötti összefüggésnek nem
lenne értelme. Az isteni teremtésnek márpedig éppen ez a lényege: a teremtettek
egyetemes összefüggése. Mendelssohn nem tagadja, hogy ez Wolff-tól kölcsönzött
gondolat. Meglehetősen olcsó legitimitás-keresés lenne, ha ezt az utóbbi gondolatot a
judaizmusból származtatnánk. Mégis föl kell vállalnunk ezt, annak érdekében, hogy
bizonyítsuk azt a tudásszociológiai körülményt, hogy a filozófus Mendelssohnból,
amikor Leibniz-el vagy másokkal vitázik, óhatatlanul „kiszól” a származása. Ha pedig
ehhez még azt is hozzátesszük, hogy Mendelssohn egész élete a judaizmus és az európai
kereszténység egymásra utaltságának bizonyítása, akkor nem lehet csodálkozni azon,
hogy a filozófusban a két gondolkodás egyszerre jelen van. A Törvény egyetlen világra
adatott. A Világ Teremtője nem tesz különbséget a teremtmények között is az elsők, az
emberek között. Ebből a spirituális genezisből a zsidó szerző (és valószínűleg: minden
zsidó szerző, aki fölvállalja származását) páratlan magabiztossággal vezethetné le a
világteremtés „demokratikusságát”. Levezeti vagy nem, a fontos az, hogy a gondolat
adva van. Persze, az értelmezés szintjén. Kevésbé elvonatkoztatva, Mendelssohn Leibnizel
folytatott vitájában – talán – ezt tekinthetjük üzenet értékűnek: a judaizmus megtartotta
a Teremtés emberközpontúságát és ez a benne rejlő humanizmus teljesedhet csak ki a
kereszténységben. A látszólag a középkori keresztény teológiai-filozófiai vitákat
(megspékelve a felvilágosodás racionalista természetfilozófiai okoskodásaival) idéző
dialógusokban, Mendelssohn – valamiféleképpen - a zsidó vallás időtlen érvényességét
aposztrofálta.
Mendelssohn – filozófus, de minden gondolatából érezni azt, hogy a filozófiával nem
egyszerűen a filozofálás a célja. Nem annyira a gondolatok végig vitele, vagy a
„többiekkel”, a más korban és kultúrában élt gondolkodókkal, az „igazságért” folytatott
vita, s közben a „tökéletes” rendszer megalkotására irányuló erőfeszítés, - a célja. Ahogy
109