A ZSIDÓ FILOZÓFIA TÖRTÉNETI VÁZLATA - Or-Zse

Nyilvánvalóan, az önmagában és önmagáról szóló döntések meghozatalában. Ám, ez a
legtöbb, amit ember elérhet. Az átlagember. Mert a próféták föladata éppen ebből adódik.
Azaz, a prófétaság „kipótolja” az embereknek azt a korlátozottságát, ami bizonyos
vonatkozásban a testi-lelki önállóságuk adta relatív függetlenségükből, s az ezzel együtt
járó kognitív korlátjaikból eredeztethető. Itt ugyanis erről van szó. Az embereknek
csupán egy parányi csoportja képes a Mindenható megismerésére. Vagy inkább,
valamiféle megsejtésére. Ám, ez sokkal több, mint amit az emberek a tudásképességükkel
elérni képesek. Ők a próféták. Ibn Daud „prófétái”, nem egyszerűen az ezotéria látnokai.
Ők emberek, akik majdnem (!) tökéletesek. A kognitív képességeik haladják meg jóval a
közönséges emberekét. Ezzel Izraelnek, és csakis Izraelnek biztosították azt, hogy az
isteni akarat részesei, mégpedig tudatos részesei legyenek. A profétáknak, Ibn Daud
fölfogásában, sehol máshol nincs dolga, csak Izrael közösségében és geográfiai terében.
Valószínűleg, nem olvasta (?) Júda haLévit, aki éppenséggel kortársa is volt. De meglepő
kettőjük fölfogásának rokonsága Erec Jiszroél fölfogásában: a hely szelleme, a couleur
local spiritualitással átitatottsága, a zsidóság mint locus communis, Erec mint a világ
zsidóságának térbeni-időbeni központja, és Jeruzsálem Izraellel, mint Isten „földi
tartózkodási helye”, a világ megváltásának a Messiás eljöveteléig örök mementója.
De vannak a Fenséges Hitben” további különlegességek. Itt van mindjárt Ibn Daud
istenfölfogása vagy inkább: istenképe, amire már utaltunk. Számára, ebben a
vonatkozásban Arisztotelész és középkori peripatetikus és mutazilita kibővítése –
szimpatikus. De végül – szerintünk – egy igen autentikus judaista fölfogás lesz a
szembetűnő. A műben számos utalás történik egy Creator-ra, aki „első mozgatóként”
vajúdja ki magából a világot. A matériák világát csakúgy, mint az ideák világát. A
hierarchia is visszaköszön az arisztotelészi filozófiából. Hogy tudniillik, az ég alatti
létezők az Első Mozgatóhoz való közelségüket tekintve, vagy inkább a teremtés első
fázisaitól, az Idő kezdeteitől, keletkezésük szekvenciájának függvényében, tehát
időbeliségük szerint, - határozódnak meg. Isten „létének szükségszerűsége lényegében
van”. Léte tehát nem függ rajta kívüli létezőktől. Mindazonáltal, az összes általa teremtett
létező „tőle függ”. A teremtett világ létezőinek lényege Istentől van. Létük Isten általi
szükségszerűsége is ezáltal bizonyított. Az arisztotelészi és középkori jellegű istenbizonyítás
mögött a szerző egy hallatlanul markáns, mondhatnánk: egyfajta premodern
monoteista (nem csak és nem kifejezetten: judaista) gondolatot „rejteget”. Arról van szó,
hogy az ebben az időben filozófusként Istenről gondolkodó, és az egyistenhívő
vallásokban kultúrálódott filozófusok legalábbis a következő filozófiák ihletettségéből
táplálkoztak: neoplatonizmus, arisztotelizmus, az iszlám mutazilita Kalám sajátságos
neoarisztotelizmusa, és a Georges Vajda által „peripatetikus” bölcseletnek nevezett (és
platonista és arisztotelészi elemeket egyaránt magába vevő) iskola. A zsidók bármelyiket
követték is, valamennyire megragadtak egy tiszta platonista gondolati magnál. Ám, ezt a
legtöbb esetben – valószínűleg a korabeli „tudományos” elvárásoknak megfelelés miatt –
leplezni igyekeztek. Ibn Daud számára Isten létének örökkévalósága két vonatkozásban
igazolható. Mindkét esetben Arisztotelész jut szóhoz. Isten szükségszerűen létezik, és
minden más létező léte: véletlen. A létezők „mozgató oka” kizárólag szükségszerű létező
lehet, mert ha nem így lenne, akkor maga létezés ténye lenne kétségbe vonható. A másik:
Istennek, mint egységnek a fölfogása. Ez az egység, a Fenséges Hit szerzője szerint, már
csak azért is kétségbevonhatatlan, mert ellenkező esetben, ha – mondjuk – Isten több
dologból állna össze, magának Istennek a szükségszerűsége lenne kétséges. A kettő,
76